Nem vagyok egy Krugman, sem Friedman, sem Kahneman vagy Aumann (Stiglitz tudta, hogy elszólta magát), de az én közgázilag alultáplált agyamnak ez nem kóser: ha valami jó minőségű, és van rá kereslet, az nem csődbe menni szokott, hanem prosperálni.

A magyar élelmiszeripar meg a mezőgazdaság nem ilyen egyszerű világ, nyilvánvaló, bár hogy miért nem, azt nem tudnám megmondani, de ott valahogy más a matek is, azt már megfigyeltem. Azt sem értettem soha, hogy lehet az, hogy az állam kevesebb bérleti díjat kér a földjeiért, mint amennyi területalapú támogatást fizet rájuk; tényleg, miért kell ez a bonyolult, sok adminisztrációba fájó bohóckodás, miért nem lehet kimatekolni egy zsebszámológépen a különbözetet, és odaadni csak úgy a helyettesállamtitkár-feleségeknek meg futballakadémia-elnököknek, nokiás dobozban, ahogy rendes helyen szokás.

De vissza a gyulaihoz, hogy olvasgatom a csődölő kombinát vezérét háromtucatnyi cikkben legalább: a termék kitűnő minőségű hungarikum (a gyulai EU-s oltalom alatt álló földrajzi megjelölés, bizony, elintéztük; hogy mennyi értelme volt, azt a csőd jól mutatja), nemrég egy londoni pizzacég vett nagy tételt a szeletelt termékükből; az a baj, hogy a megnövekedett alapanyagárakat nem tudják érvényesíteni, mert már így is négyezer forintba kerül a gyulai páros kilója néhány boltban.

Először a közgázmatek: ha egy termékre bizonyos áron van kereslet, de ez az ár nem fedezi a termelés költségét, akkor arra az árura nincs kereslet. Nullkilométeres A6-os Audira óriási kereslet lenne 1,5 millió forintos áron, csak sajna az A6-os ára 11 millió forintnál kezdődik.

A minőség: csak egyszerű fogyasztóként tudom megítélni a gyulait, és akárhogy rágom, ízetlen, gumis állagú valamit érzek a számban, de legalább nem kell rágót venni, fogyasztása után még órákig orális élvezeteket, felhőtlen szórakozást nyújt: eljátszik az ember a fogai közé szorult índarabokkal. Kilónként majdnem négyezer a Tescóban, míg az általam ismert legjobb magyar kolbász (már a kiskereskedelemben kaphatók között), az István gazda kézműves kolbásza a Tescónál sokkal magasabb árszínvonalon dolgozó Culinarisban kábé huszonöt százalékkal drágább (ötezer forint kilónként), de fényévekkel jobb, húsíz is fölfedezhető benne például, meg jó minőségű fűszerek. (István gazda kolbászát egyébként nyolc, azaz 8 ember készíti, egy meg intézi az adminisztrációt, forgalmazást, marketinget, beszerzést, mindent.)

Az igazi baj nem itt van, hanem hogy a Tescóban is vagy fél tucat jobb minőségű olasz meg spanyol kolbász kapható olcsóbban. Hát akkor mi marad? Szeletben próbáljuk eladni valami nyomorult junk food-cégnek az eredetvédett, világhírű gyulainkat.

Jó, tudom, hogy egy politikustól sem lehet elvárni, hogy kiálljon, és azt mondja, „hazudtunk reggel, éjjel meg este”, egy csődölő vállalat vezére sem fogja lenyilatkozni, hogy „kérem, gazdaságtalanul termeltünk, gyenge terméket, és nem kell a kutyának sem”, nem lehet mindig kibontani az igazság minden részletét, de azért az sem vezet sok jóra, hogy az igazsággal köszönő viszonyba sem hozható állításokat halmoz egymásra a sajtó. A gyulai világhírű, csak ilyen gonosz a világ. Pont.

A csőd megrendítő dolog. Több száz ember sorsa válik bizonytalanná, a múlt egy darabja, a jövő még nagyobb darabja enyészik el. Meghal. Gyász. Halottról jót vagy semmit. A temetőkben csak jó emberek nyugszanak. A magyar élelmiszeripar ilyen temető, az biztos.

Kolbászsor a Gyulai Húskombinátban. Valakinek le kell nyelnie az áfát