A rendszerváltó „atyák” húsz éve sajnos túlságosan féltették a kormányzati stabilitást, és a választási rendszerrel bebetonozták a mindenkori kormányt. Sajnálatos hiba. Nem azért, mert ilyen módon a két résztvevő játékává redukált politikai élet önmagában rossz, hiszen a világ sok országában működik kétpártrendszer, hanem azért, mert a rendszerváltás periódusa számos olyan jellegzetességet hordozott, ami ezt a megoldást alkalmatlanná tette.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD

Kezdjük az alapokkal. Az ember nem racionális lény, bármennyire is szereti magát annak látni. Az állatvilágban a viselkedésevolúció során először az idegrendszer érzelmi szabályozó központjai fejlődtek ki, a harag, a félelem, az öröm, a bánat, a különböző vonzalmak; élelem, víz, nemi partner után, a kölykök szeretete. Ilyen adottságokkal meg némi memóriával a legtöbb állat képes az életét kielégítően vezérelni anélkül, hogy különösebben bonyolult, racionális tervezésre lenne szüksége.

Persze idővel megjelenik a gondolkodás fejlettebb formája, különösen a ragadozóknál és a bonyolult környezetben élő majmoknál, de a racionalitás nem az érzelmi gondolkodás, az érzelmi döntések helyettesítésére alakult ki, hanem azok kiegészítésére, finomhangolására. Különösen így van ez a legfejlettebb gondolkodók, a ragadozók, az emberszabású majmok (legközelebbi rokonaink) és az ember esetében is. Egy magányosan vadászó tigris vagy leopárd, ha már kiszemelte a prédát, és eldöntötte, hogy megszerzi, akkor sokféle ravasz trükköt alkalmazhat, racionális viselkedési aktusokat az eredmény érdekében.

Az ember közösségeket alakított, amivel elvált az állatvilágtól, ezekben a döntések közösen születnek, és a racionalitás apró eszközeit leginkább az egyének alkalmazzák a közös, érzelmek alapján hozott döntés végrehajtásában. Sok millió éves evolúció véste génjeinkbe a közösséghez történő vonzódás érzelmeit. Ha úgy gondoljuk, hogy egy adott közösség tagjai vagyunk valóban, akkor annak döntéseit ritkán elemezzük részletesen. A mieink hozták a döntést, biztosan tudják, miért, még ha szemmel látható baromság is, és kiállunk mellette. Csak akkor vesszük észre, hogy a döntés rossz volt, ha már nem tartozunk a közösséghez, ha már eltávolodtunk tőle.

Húsz-harminc tagú csoport vagy néhány száz fős törzs esetében hihetetlenül hatékony ez a döntési mechanizmus. Ha megszületik az érzelmi alapú döntés, azt senki sem vitatja, és mindenki igyekszik a racionalitás hatékony eszközeivel segíteni a megvalósítását. A hatékonyságot szépen bizonyítja az emberi közösségek gyors elszaporodása is. Amikor megjelentek a tömegtársadalmak, evolúciós időskálán pillanatszerűen, az ember genetikai felépítése semmit sem változott, csak éppen a közösségei tűntek el, és a társadalmi fejlődés eseményei mutatják, hogyan próbálta a valódi közösségeket a vallási, a katonai, a munkamegosztáson alapuló látszatstruktúrákkal helyettesíteni.

Mindenkiben működnek a vágyak, hogy valamilyen közösséghez tartozzék, és a társadalom sokféle formációja, klubok, pártok, vallási csoportok igyekeznek ezt a vágyat kielégíteni. Ami ritkán sikerül teljesértékűen, de hosszabb-rövidebb időre valamiféle kötődés mégis kialakulhat, és ebben bizony csak az érzelmeink vezérelnek, ügyet sem vetünk a racionális érvekre. Valamiféle racionalitás akkor jelenik meg ítéleteink ben, ha érzelmileg közömbös csoportok ügyeit ítéljük meg.

Modern időkben a politika érdekcsoportok közötti vita, küzdelem a hatalomért, a javak újraosztásáért. Érdekcsoport számtalan létezik, párt kevés van, tehát a küzdelem része az is, hogy az érdekcsoportok megfelelő pártot találjanak, és a pártok kielégíthető érdekcsoportokat. Nagy feladat. Az elmúlt húsz év során a hazai politikai mezőben kialakult bal és jobb érzelmi kötődések alapján sokféle módon magyarázza félre a valóságot, de néhány dologban hasonlítanak egymásra. Egyik fél sem törekszik konszenzusra, valamiféle minimális nemzeti egyezségre. A Fidesz erre még büszke is, de a baloldalt se igazán érdekli.

A Fidesz érdekcsoportjainak belső magja azokból áll, akiket az „átkosban” meghurcoltak, megaláztak, kifosztották őket, esetleg közeli rokonaikat, barátaikat lecsukták, megölték – ők érzelmileg sohasem fogják az ellenoldalt elfogadni. Nincsen bocsánat. Lehet elnézést kérni, lehet bizonygatni, hogy én még meg se születtem, amikor a disznóságok történtek, de ez keveset segít. És ami a legfontosabb, az érzelmek kulturálisan öröklődnek, újabb és újabb generációk születnek, de nekik sohasem lesz szimpatikus baloldali politikus vagy párt. Ez a csoport az aktív szavazóknak legalább harminc százaléka.

A baloldal elkövette azt a hibát, hogy meg se kísérelte legalább szimbolikusan kiengesztelni ezt a csoportot, pedig a rendszerváltozás után húsz évvel például a dühödt utcaátnevezések jelzik, hogy volt ilyen igény. Az engesztelő gesztusok bizonyosan hatottak volna a bizonytalanokra, akik azért másképpen ítélik meg a történteket, akiknek esélye van racionálisabban szemlélni a politikát. Az őszinte kiengesztelés ajánlat lehetett volna cserébe a nemzet ügyeiben szükséges minimális együttműködésért.

A jobboldal képtelen elhinni, hogy vannak igazi baloldaliak, sokkal többen, mint régen voltak, sokuk az „átkos” negyven éve alatt vált azzá, de itt vannak, és rájuk éppen úgy jellemző a kulturális öröklődés, mint a jobb magjára. Ez a csoport is van vagy harminc százalék, ezt sem lehet eltörölni, eltüntetni. Orbán szarvashibája, hogy az országot felforgató tevékenysége a kiegyezés hajlamának nyomait se mutatja, pedig adott volt a nagy lehetőség, és ha összeborulást nem is várhattunk, tisztességes, demokratikus egyezkedő politikát igen. Azzal nem itt tartanánk.

Most elindult ismét, sokadszorra, a nagy összecsapás, és éppen olyan eredménytelen lesz a kiegyezést illetően, bárki is nyeri majd a választásokat, mint előzőleg. Meg kéne tanulni az érdekek sokféleségében gondolkodni, meg kéne tanulni egyezkedni, mert ez a kétosztatú harc nem vezet sehová. A baloldal elkezdte összeszedni magát katasztrofális veresége után, de sokan azt képzelik, most egyetlen, összefogó baloldali tömörülést kell azonnal kialakítani, egy kétharmadost persze, és aki nem csatlakozik, az nincsen, aki meg szeretne, az csak a szavazóit nyújtsa át mértéktartó tisztelettel. Egészen más utat kellene választani. Többpártrendszer lenne a megoldás.

A szocik eléggé erősek, nyugodtan erősödjenek tovább, ha tudnak, nem az ő szavazóikat kéne megszólítani, hanem tényleg a közepet, meg a középhez közelebb álló jobboldalt, itt van remény a racionális megközelítésre, de ezeket nem lehet baloldali hívószavakkal lenyűgözni, az ország jelentős része jobboldali. Középen álló csoportokat a középnek szóló politika hívja. Ha ez sikerül, és ha a választások előtt néhány héttel már világos, hogy ki mögött mennyi potenciális szavazó áll, akkor lehet és kell egyezkedni a demokratikus rendszer visszaállításáról. Nem lehet fordítva, az egyezkedés most, a szocik dominanciájával, teljesen értelmetlen és káros.

Ha lesz egy erős közép, széles támogatottsággal, akkor megegyezhetnek valami mérsékelt programban, a demokratikus viszonyok helyreállításában, de csak ennyiben. Egy vagy két évre. Utána, az újraalakított demokratikus választási rendszerben, ahol a kisebb pártok léte is indokolt és lehetséges, mert ezek is érdekcsoportok képviselői, jöhetnének a hosszú távú kormányzásról szóló egyezségek, ezekben a Fidesz magjának is jelentős szerep kell hogy jusson, az sem nem lenne tragédia, ha az alkut időnként valaki felmondaná, és nem csak négyévente lenne választás.