Nehéz nem észrevenni, hogy aki Orbán Viktor kormányából kiszáll, nehezen bírható szóra – valamelyest lázadó közülük csak két államtitkár, akik tulajdonképpen jobbról ábrándultak ki, amennyiben az oldalak hagyományos meghatározása jelent még valamit. Ángyán József és Bencsik János azzal volt kénytelen szembesülni, hogy a kormányfő szavai és tettei tényleg nincsenek szinkronban egymással, s az, amiért lelkesen vállaltak tisztséget a kabinetben, egyre élesebb ellentétbe kerül azzal, amit csinálniuk kell.

Abból, hogy szárnyai alá vette őket a „ballib” média, sokan azt a következtetést vonták le, hogy a csalódás a demokratikus ellenzékhez hozza majd őket közelebb, holott világképük, nézeteik, ha valahová sodorhatja őket, inkább a Jobbikhoz. Ezért semmi meglepő nincs abban, hogy Ángyán József a jobbikos Barikád címlapjáról köszön ránk, s vallja: nemzeti radikális vagyok. Ettől függetlenül mindketten tiszteletre méltóan, ha úgy tetszik bátran, nem csupán fölálltak székükből, hanem többé-kevésbé el is mondták az okát.

Mind Ángyán, mind Bencsik úgy vesztett csatát, hogy szakmai véleményük ütközött azzal a politikai hátsó szobai tartalommal, amivel szembekerültek. Az energiapolitikáért felelős államtitkár nem értett egyet a Lázár János frakcióvezető által benyújtott javaslattal, hogy csökkenjen a hővel kapcsolt és a megújuló áramtermelés állami támogatása, jóllehet utóbbit korábban alkuval szentesítették. Azt pedig szintén nem viselte el, hogy Lázár puhítani szerette volna a közintézmények fizetési kötelezettségét, az önkormányzatoknak egérutat biztosítva a fölhalmozódott tartozásaik elől.

Bár ő tagadta, hogy lemondásának ezek a konfliktusok voltak közvetlen okai, az valószínű, hogy egészében nem látta biztosítottnak szakpolitikai álláspontjának képviseletét. Ángyán József becsületes megszállottsága a földbérleti szerződések botrányai előtt is nyilvánvaló volt – ő a helyben élő és működő kis- és közepes családi gazdaságokra építette volna a vidékfejlesztést, de a gyakorlatban pont az ellenkezőjével szembesült. Csakhogy a konfliktus egyszerre két mezőben zajlik. Az egyik ágon a pályáztatás politikai botránnyá dagadt anomáliái jelzik bizonyos gazdasági érdekkörök szemérmetlen nyomulását.

A másikon viszont szemléletbeli különbözőség látszik: a lemondott államtitkár teljes erővel visszafogná a nagyobb birtokok kialakulását, amivel mások szerint konzerválná az agrárium versenyképtelenségét. Bár Ángyán harca, főként a visszaélések leleplezése, politikailag árt a Fidesznek, Orbán jól látja, hogy balra a volt államtitkár fejtegetései nem visznek sok szavazót. Ahogy a Barikádban szintén cikkekkel jelenlévő Bencsik világa sem. A többi távozó a kormányból, még ha sértődött is, „körön belül” hallgat, nincs velük különösebb gond, ki itt, ki ott kap kárpótlást.

Nincs feltűnő repedés a hatalmi betonon, az alaposan megszívatott, maradék autoritását vesztő minisztériumi krém, pártelit idomul, ahogy tud. Pokorni Zoltán oktatásügyben indított rohamait is megszokta, elviseli a rendszer. Mindez azért érdekes, mert a miniszterelnök politikája számára – úgy gondolom – az út továbbra sem közép felé, hanem jobbra visz. S ha valaki azt hiszi, hogy a bizonytalanok között erre nincs vevő, téved.

Ezért két kérdés marad. Képes-e Orbán a benne csalódottakat (köztük a Jobbikkal kokettálókat) még egyszer a zászlaja alá gyűjteni? Illetve, hogy a közép másik, ki tudja milyen népes tábora minden kétkedés, habozás ellenére jelzi-e, hogy milyen demokratikus ellenzéki formációban érdekelt. Nem pusztán megszólítani kell őket – érteni is kell a szavukból. Egyik sem lesz könnyű.