Tudom-e, hogy miért mondott le a tory chief whip? – kérdezi a legjobb barátom, és már meséli is, hogy a hétpróbás kormánypárti képviselő a biciklijén készült elhagyni a Downing Streetet, amikor a rendőrök feltartóztatták, ő meg gorombáskodni kezdett velük. Habár állítja, dehogy nevezte csőcseléknek a derék bobbykat, pár napos cirkusz után simán vette a kalapját.

Aztán persze beszél a barátom arról is, hogyan kezdte meg a dél-angliai magániskolában a tanítást, meg hogy milyen vicces úton-útfélen magyarokkal találkozni (tudtam, hogy London lett az ötödik legnagyobb magyar város?), de én már Matolcsy miniszterre gondolok, aki szerint „kifejezetten kedvező a magyar nemzetstratégia szempontjából, hogy sok fiatal vág neki Európának”.

Ami bizonyosan így van, és idővel „tudást, tőkét hoznak haza – és igen bővülünk, nyerünk”, de most szólok, hogy az én barátom aligha. Ő ugyanis konkrétan azért ment Angliába, hogy például Matolcsy minisztert is akkor lássa legközelebb, amikor a háta közepét.

Csinálhat persze úgy a kormány, mint minden gyerek, aki elhasal a műjégen, aztán magyarázni kezdi, hogy csak ki akarta próbálni az esést: mondhatja teljes komolysággal a nemzetgazdasági miniszter, hogy „az elvándorlás valójában rejtett nemzeti kincs”, de a helyzet ettől még rémisztő. Mert igen, az Európai Unió éppen az átjárható határokról, a szabad munkaerő-vándorlásról, a haza földrajzi és tartalmi kereteinek kitágulásáról szól – az viszont beszédes, ha egyszer csak egy országot tömegével hagynak el a polgárai.

Márpedig a vak is látja, hogy itt nem pusztán a nyelvtudásukat tökéletesíteni óhajtó majdani részösztöndíjasokról vagy épp a hazai ipart idővel erősíteni kívánó ifjú szakmunkásokról van szó. Családját áttelepíteni vagy családot alapítani, állandó egzisztenciát teremteni megy ma külföldre a magyar. Oka egyszerű: már nem akar a hazájában élni.

És hogy miért nem, annak okait bizonyára sikerrel keresnénk száz, ötven, húsz vagy akár nyolc évvel ezelőtti eseményekben is, de ennél többet nyom a latban a jelen megannyi történése. Az elhúzódó, kezeletlen válság. Hogy nincs munka, és aki elveszti az állását, mélyszegénységre ítéltetik, mert megszűnt a szociális védőháló. Hogy lassan minden elemében fizetőssé válik a felsőoktatás, miközben egyre kevesebben tanulhatnak.

Hogy felszámolták a többpillérű nyugdíjrendszert, viszont megtakarítások híján a nyugdíjas sorsa a nélkülözés. Hogy ideológiai attak zajlik a közoktatásban, miközben a pénzhiány színvonalromlással fenyeget. Szétesőben az egészségügy, dadog az államigazgatás, kivéreztetik a kultúrát. És mindeközben egyfolytában azt kell hallgatni, hogy ez itt minden világok legjobbika.

Ami másutt van, az valóban nem ilyen. Idegen, szokatlan, eleinte nem otthonos. Ám aki dolgozik, az boldogul, vagy legalábbis nem lesz garantáltan boldogtalan – és nem fordítják ki napról napra a sarkaiból a világot önjelölt nemzetmegmentők. És ha egy politikus hülyeséget csinál, nem akkorát, mint itt szokás, hanem bármilyen kicsit is, akkor bocsánatot kér, majd lemond.