Hogy a hatvannyolcas európai értelmiség elleni újabb hiperravasz, szarvaközt-a-tőgyit csapás, a szerveződő belső ellenséget megfélemlítő és kijátszó manőver, esetleg a Nemzeti Együttműködés Rendszerének sziklaszilárd erkölcsi és szakmai fundámentomából következő, netán azt megerősítő zseniális taktikai lépés, még nem tudni, de az biztos, hogy mindenkit meglepett, amikor a kormány az időjárás-jelentés frontvonalára dobta át győzelmet győzelemre halmozó gyorsreagálású egységeit.

FOTÓ: MTI NÁNDORFI MÁTÉ

Az időjárás-jelentés állami monopólium, szólt oda határozottan az illetékes államtitkár, és három-négy érvet is sorolt, amely három-négy érv egyébként tökéletesen ellentmond az igazolni próbált tételnek. Az mondja az állam (illetve annak a titkára, illetve a kormány, ahogy tetszik), hogy a meteorológia olyan tudomány, amelyet csak állami finanszírozásban lehet működtetni, mert piszok drága, az adófizetők pénzéből előállt adatokat viszont nem szabad mindenféle magáncélokra használni, azokat elemezgetni, csoportosítani, prezentálni, mert ezzel súlyos kárt okoznánk az államnak.

Az állami pénzen fenntartott meteorológiát meg kell óvni a piaci versenytől, annál is inkább, mert az állam az előző mondatával már azt állította, hogy ő finanszírozza az időjárást, tehát nincs benne semmilyen piaci versenyben. A meteorológia valóban költséges dolog, viszont olyasmi, amelyre az emberi közösségek mindig is hajlandók voltak költeni. A modern államok hatalmas apparátusokat, kutatóintézeteket, eszközparkot tartanak fönn, hogy időt jósolhassanak.

Az államok polgárai pedig – a szemét kis spekuláns kapitalisták egytől egyig – profitálnak ebből; nem elsősorban azzal, hogy egy tűsarkú, derékig fölsliccelt szoknyás, szilikongyanús mellű televíziós biodekorelemtől megtudhatják, hogy kell-e reggel esőkabátot vagy sapkát-sálat venni, bár az sem lényegtelen éppen – és itt hívnám föl az államtitkár figyelmét, hogy ha következetesen végigvinné egyébként abszurd logikáját, akkor neki, illetve az államnak kellene a tűsarkú szilikon helyére lépnie, mert ott is jelentős magánprofit keletkezik ám az időjárásból! –, de hogy mennyire és miként lehet légi közlekedni, növénytermeszteni, vízi szállítani, rendezvényszervezni, közúti közlekedni, szóval az életet, a gazdasági tevékenységeket milyen várható körülményekhez kell idomítani éppen.

Mindebből következően az időjárás-jelentés üzlet. Nagyon nagy üzlet. Mint ahogy üzlet a közúti szállítás is, amelyhez az infrastruktúrát: az utat, a közlekedési biztonsági eszközöket, rendőröket, háttér-információkat mind az állam szolgáltatja, és ezek a kis dög spekulánsok meg kapitalistáskodnak ezen. De nem nagyon lehetne a gazdaságnak olyan területét körberajzolni, ahol ne lenne valami apró adat, valami találmány, eszköz, amely ne állami működtetési infrastruktúrán jött volna létre, ne lenne benne egy államilag finanszírozott kutatóintézet találmánya vagy ilyesmi.

De miért gondolja most az állam (a titkára, a kormány), hogy a meteorológiának államibbnak kellene lennie minden másnál? Túl azon, hogy van egy remek összkormányzati szellem, amely imádja éreztetni az alattvalóval, hogy hiába szorgoskodik ő, ahogy bír, hiába érzi úgy, hogy saját erejéből sikeres, az állam bármikor jöhet, és jól pofán vághatja, elveheti mindenét, megalázhatja, tönkreteheti, tanulja meg az a kis féreg tisztelni a kokit és sallert sűrűn osztogató kezet. Ez egy ilyen genetikailag kódolt félázsiai reflex talán, ami időről időre előtör a hatalomból.

Tehát túl mindezen, a magán-időjárásjelentés elleni harcnak egy célja, jobban mondva célpontja van: az Időkép (Idokep.hu) nevű vállalkozás. Az Időképet már hat éve próbálják újabb és újabb eszközökkel kinyírni, ellehetetleníteni egyszerűen azért, mert az állami szférában turbuláló hatalmi érdekeket zavarja, frusztrál néhány embert. Az Időképet néhány ügyes és tehetséges fiatal programozó és meteorológus alapította nyolc éve. A jogszerűen hozzáférhető meteorológiai (az állami intézet által kikutatott) adatokból készítettek ügyes prezentációkat, mozgalmat szerveztek maguk köré, több tízezer embert mozgósítottak, saját amatőr megfigyelőhálózatot hoztak létre, ügyes weboldalt készítettek, és elkezdték kiépíteni a saját üzletüket, ami mára akár jelentősnek is mondható, tisztességes kisvállalkozás, nem keresnek milliárdokat, de megélnek, sikeresek, működnek, naponta háromszázezer ember kíváncsi az oldalukra.

Miért zavarja ez az államot? Az Országos Meteorológiai Szolgálat nevű szervezet volna hivatott arra, hogy az állami pénzből előállított időjárási adatokat eljuttassa az állampolgárokhoz. A szolgálat működését az állam finanszírozza, de költségvetésének a felét a „piacról” kellene megszereznie. Ez a szolgálat nem volt elég ügyes, tehetséges és hatékony ahhoz, hogy ekkora versenyelőnnyel (nála van minden adat, ő diktálja az árakat, hatalmas szervezet, és mindenféle erőforrás áll rendelkezésére) fölépítsen egy Időképhez hasonló szolgáltatást. (Összehasonlításképpen: az Időképnek majdnem százszor annyi látogatója van, mint az OMSZ hasonló célú weblapjának.)

Ez pedig rettenetesen frusztrálja az OMSZ mindenkori vezetőit, naponta hallják az egyre szűkösebb költségvetési kereteket osztogató felettes minisztériumtól, hogy miért ilyen bénák, miért nem képesek fölépíteni egy ilyen jó kis üzletet, mint az Időkép. Például azért, mert nem erre vannak. Újra és újra megpróbálkoznak valamilyen szabálymódosítással, hogy átnyomják a minisztériumon, és elgáncsolják vele a pofátlanul sikeres álkonkurenst. Most találtak megfelelő médiumot.

Az állam (vagy a kormány) most már elég ostoba ahhoz, hogy megpróbáljon tönkretenni néhány tehetséges fiatalt, lecsalózza, megalázza őket, és nemcsak őket, hanem a mögöttük álló több százezres közösséget, amely pontosan tudja, mi az értéke az Időkép kemény és eredményes munkájának, és mi az állami gubbasztók frusztrált dühének.

A legjobb a dologban pedig az, hogy az álgyőzelmet álgyőzelemre halmozó droidhadsereg ezt a minicsatát sem nyerheti meg. Ellophatják a pénzüket, elvehetik az eszközeiket, de ez a közösség újra és újra meg fog szerveződni, megtalálják egymást, ügyesebbek, okosabbak annál. Nem a XV. században vagyunk, szerencsére.