Akkor is ősz volt, fejemben kábulat, véremben gyógyszerek, májamban előző estéről szeszek. A pszichiátriáról jöttem el, felváltva néztem az út mentén a fákat, és kezemben a recepteket. Még több pirulát írt fel az orvos, rendben, hát akkor még több pirulát szedek, és megint azt hazudom magamnak, hogy ez segít. Majd nevetgéltem az egyik fán, olyan volt szegény, mint egy hatalmas, nedves ecset, amelyet roppant erő tűzött a földbe, s most a szél ütemére kénytelen alulról szürkére festeni a koszlott, nagyvárosi eget. De minek, azt is minek.

Akkor is ősz volt, igazán nem voltam jól, úgy éreztem magam, mint egy kipukkadt légzsák, s megvadultam a gondolatra, hogy ennek nincsen semmi oka – hiszen van kezem-lábam, lakhatásom, pénzem, asztalomon étel és ital, van munkám, lapba írhatok, s néha egy-egy mondattal, sőt akár teljes bekezdéssel elégedett vagyok. De minek, azt is minek. Mi a baj, nem tudtam. Egyszerű hiszti volt ez, ezzel nyugtattam magam. Tudományosan úgy hívják, hogy bipoláris hiszti, de nem gyógyszert kellene kapnom rá, hanem két nagy pofont.

Nevettem aztán megint azon az ecsetfán, olyan serényen hajladozott az utcán, mintha fizetséget várna érte. Nem sejtheti, hogy éppen ő lesz az, akit elsőként megfojt majd az égen az a bizonyos szürke. Mondom, kontrollról jöttem, kába voltam és zavart, egyedül akartam lenni, ezért mentem emberek közé. Ha valahol, hát köztük magadban lehetsz, ha kiszúrják, hogy bajod van, rutinosan messze elkerülnek.

S megláttam akkor egy kisállat-kereskedést, s eszembe jutott az a békés, akváriumi kép, amit régen a tévében bámultam éjszakánként órákon át, hogy el tudjak aludni végre, de soha sem sikerült, ébren maradtam mindig, s végignéztem, ahogy lassan felfalják egymást a tévében a halak. Eszembe jutott a régi kép, s bementem akkor az állatkereskedésbe, kábán, zavartan és bizonytalanul, mert látni akartam egy színes akváriumot, benne békésen kergetőző halakkal, gondoltam, ez majd segít. Állatok közé emberek elől, ha ez segít.

Odaálltam a legkisebb akvárium elé, gondoltam, azt lesz a legkönnyebb áttekinteni. Egy sziámi harcoshal lakott benne egyedül, s éppen akkor kapott enni, amikor én ott megjelentem. Egy parányi guppi volt az ebédje, amely riadtan menekült volna rögtön, ha lett volna hová. De nem volt. Öt liter víz, ennyi adatott neki, öt liter víz, hol élned-halnod kell. Azt hittem, hogy a harcos bekapja majd egyben, de nem. Lustán megkergette a guppit, majd leharapott a hátúszójából egy darabot, aztán békén hagyta. Kivárt. A halacska kissé ferdén úszott ezután, de azért tempózott rendületlenül, egészen addig, míg a sziámi oda nem úszott mögéje, és a farokúszóját le nem tépte. Még én is feljajdultam akkor, nem csak az a kicsi állat.

Álltam ott előttük kikerekedett szemmel, s a küzdelmet néztem, mert küzdelem volt ez a javából, még ha aránytalan is, az a kicsi hal ugyanis, aki az én életemet akkor megmentette, nem adta meg magát. Lesüllyedt az élete mélyére, a szenvedés ötliternyi tengerének fenekére. De tiszta erőből harcolt az utolsó pillanatig, elszánt volt és bátor, a végsőkig mentette azt a kevéske testet, ami belőle még megmaradt. Nem sok maradt, mert a sziáminak az volt a taktikája, hogy áldozatát apránként falta fel, így az egyre védtelenebbül úszott, ő pedig egyre kényelmesebben falatozhatott. Álltam előttük, a kicsi halacskát sirattam, s megköszöntem neki, amit értem tett, lám csak, mire képes egy ember, ha eldönti végül, hogy élni akar, mire képes az örökszürkére festett ég alatt.