Persze tudtuk. Évtizedek óta tudjuk. Hogy sose lesz fontos a jövő generáció. Hogy sose lesz fontos a mai generáció. Hogy sose látunk tovább egy-két évnél. Egy-két hétnél. Egy-két percnél.

Hogy automatikusan a legkönnyebbnek tűnő megoldást választjuk. Ami így természetesen nem megoldás. Hogy stratégiai gondolkodás sehol. Hogy onnan veszünk el, ahol eleve nincs.

Heim Péter felveti a kormányellenességgel nem vádolható Hír TV-ben, hogy kellene végre valami hosszú távú befektetés, program, kitörési pont, amelyen elsősorban az oktatás fejlesztését érti. A kormányellenességgel nem vádolható Csermely Péter kontrázik rá: neki is vesszőparipája mindez. Az emberi erőforrások kormányellenességgel nem vádolható minisztere megállapítja: a gyerekek megbecsülését mutatja a tanárok megbecsülése. A kormányellenességgel nem vádolható Lezsák Sándor néhány éve kijelenti: nincs olyan ország, amelyik az iskolára költött pénzek miatt ment volna tönkre.

Ehhez képest jön a menetrend szerinti bejelentés a jövő eltékozlásáról. Ó persze, a válság viharos tengerén hajózni nem egyszerű… De hajózni csak felelősséggel lehet. Albert Schweitzer például így jellemzi az eszméiről lemondó embert: „Hogy simábban hajózhasson az élet viharai és viszontagságai között, könnyített terhén. Kidobálta a nélkülözhetőnek vélt javakat. De amitől így megszabadult, az volt élelem- és ivóvíztartaléka. Most már könnyebben hajózik, de pusztulásra, sorvadásra ítélten.” Ajtmatov A tengerparton futó tarka kutya című kisregényében a ködben veszteglő csónakból először a nagyapa, aztán a nagybácsi, majd az édesapa öli bele magát a tengerbe, hogy a jövő fiatal vadászának megmaradjon a maradék kicsi ivóvíz. Szájbarágósan: nem a gyereket áldozzák fel az öregemberek kedvéért!

Az iskola nélküli ország halálra van ítélve. Márpedig az iskola kivégeztetett. Tartalmilag is: elsősorban a két emblematikus ikertestvér, Magyar Bálint és Hoffmann Rózsa által. A iskola nem élte túl, hogy mindkettőjük alatt a magárahagyottság érzése vált uralkodóvá a tanári szobákban. Mindketten kételyt nem ismerve hagyták figyelmen kívül a terepről érkező jelzéseket. Mindketten bizalmatlansággal fordultak a terepen dolgozók felé. Mindketten úgy gondolták: az igazi építkezést megspórolhatják, pótolhatják parancsokkal. Némi leegyszerűsítéssel, de sokak által érthetően: egyikük paranccsal akart létrehozni szabadságot, másikuk paranccsal akart létrehozni tekintélyt.

Magyar Bálint a magyar iskola égetően szükséges megújítását lehetetlenítette el hozzáállásával. Ugyanazt tette, ami ellen küzdött. Ugyanazzal az attitűddel fordult hozzánk, tanárokhoz, amely attitűdöt (számomra szimpatikusan!) el szeretett volna távolítani a tanár-diák viszonyból.

De most most van, ellentétes irány, ezt kellene valahogy túlélni. Mert elviselhetetlen, működésképtelen az elképzelés, hogy mondja meg a tanár a gyereknek, mi a jó, mi a rossz. Nem feleltetéssel, buktatással kell bemagoltatni a jót, hanem elérni, hogy a gyerek elfogadja azt, amit jónak gondolunk. Ég és föld különbség. És semmit nem ismer a valóságból az, aki úgy gondolja, előírhatja a tananyag 90 százalékát. Ha gimnazista gyerekek sorának ismeretlenek a mai magyar szókincs alapvető szavai is (ma délelőtti példa: a visszásság szót senki sem ismerte tizedikeseim közül), akkor hiába írjuk elő neki Csokonait, Katona Józsefet, egy sorát se fogja érteni magyarázat nélkül. A magyarázatra épp a kilencven százalékban kötelező anyag nem hagy időt, semmibe véve Jelenits István szavait: a művészeti nevelés célja az elidőzés. És hogy várhat el bárki is kilencven százalékot nem rendesen étkező, asztallal, székkel sem rendelkező gyerekektől?

A gyermek a társadalmi helyzet, a technika iszonyatos sebességű fejlődése miatt olyan, amilyen. Ha a társadalom tükörképeként képtelen megfelelni az iskolának, akkor a keménykedés a megoldás? Nem az iskolának kellene megtalálnia az utakat ezekhez a gyerekekhez, akár Az Estve mellőzése árán is?

Amíg ez a kérdés nincs a helyén, addig a tanár az előírások szerint leadja az anyagot a gyerekek feje fölött, a gyerek, mivel egy szót sem ért, elkezdi szórakoztatni magát bohóckodással, agresszióval, telefonnal, ezzel-azzal. Így aztán elkallódnak a jövő generációi, a tanár pedig mindennap kétségbeesve megy haza, nyugtatókon él: mai napjának se volt semmi értelme. Persze papíron minden rendben van. Akár a vörösiszap-katasztrófa idején: papíron megvolt az ellenőrzés. Akkor sokaknak kinyílt a bicska a zsebében erre a mondatra, bele se gondolva, hogy máshol is ugyanígy folynak az események, valószínűleg halálos áldozatokkal…

Az iskola ki van végezve anyagilag is. Fantasztikus tehetségű fiatal kollégám második éve egy takarítóbrigádot vezet Angliában, szerencséjére néha-néha összefut másik volt kollégámmal. A harmadik most készül kimenni, hogy feleségét, kicsi gyerekét itt hagyva megkeresse a lakótelepi pici lakás részleteit. Tekintetükben ugyanazt látom, amit az ötvenhatos dokumentumfilmek emigránsainak szemében. De láttam sírni kolléganőt az elromlott hűtőben megbüdösödött hal láttán: erre a hétre ezt tervezték húsnak.

Nem lehet halogatni a lépést. A válság nem lehet akadály. Selmeczi Gabriella, Giró Szász András önkéntelenül is megmutatták a megoldást. Mindketten azt mondták: megértjük a tanárokat, de… (Minden korban kétségbe estem, ha kormánypárti politikus megértett engem.) Példájuk alapján mi is mondhatjuk: megértjük, hogy válság van, de… Épp a válság miatt kell a kitörés, ezért nem halogatható a megoldás.

Mert azt sem hisszük, hogy mindig válság volt. Ugyan még nem hallhattam, hogy akkor rakjuk rendbe az iskolát, ha felépül Sztálinváros, a Népstadion, az első metrószakasz, de már 1980-ban olvastam Andor Mihálynál, hogy a pedagógusfizetéseket azonnal a duplájára kell emelni. Azóta talán Mádl Ferenc minisztersége alatt valósult meg olyan béremelés, amely stratégiai célból született. Medgyessy Péter emelése jól jött ugyan, de nem értékrend alapján történt, csakis a szavazatszerzés céljából, így néhány év alatt semmivé is foszlott, bár azóta is azt halljuk, mi tettük taccsra az országot.

A kétharmad lehetőséget teremtett arra, hogy a berögzült értékrendeket meg lehessen változtatni. Az egyik ilyen lehetőség lett volna szembemenni azzal a vélekedéssel, hogy az iskola csak költség, a tanárok léhűtők, hogy alig kell többet fizetni nekik, mint a minimálbér. Ehelyett kaptunk utcaneveket, oktatáshoz dilettáns gazdasági tótumfaktumok sugallatára kiírt hamis konzultációs kérdéseket, megtaníthatatlan tananyagok által megvalósítani vélt nemzeti nevelést. A nemzeti neveléshez elsősorban nemzetre lenne szükség, meg arra, hogy a gyerek érezze: fontos ennek az országnak.

Az átalakítás esélye messze szállt. Kétségeink ne legyenek: akik 2014-ben visszajönnek, olyan újabb megváltásba kezdenek, amely megint évtizedekre eltolja az igazi megoldást.

Cseh Tamás húsz éve énekelte meg a piacon guberáló nyolcvanöt éves tanárnő esetét. Talán maga sem gondolta, hogy költői szavai realitássá válhatnak: nem tudjuk kizárni a valódi kukázás perspektíváját életünkből. Az addig hátralevő néhány évre megmaradt nekünk némi ömlesztett Ady:

Rossz a világ itt: dacos Hunnia álmodva vívja a régi csatát, veri a jövőt: balladát akar, balladát, balladát, itt azok éltek, kik nem éltek, a legkülönbek sohse éltek, itt meddő a nagy gerjedés s százszor boldogok a vetéltek, mégsem fordult felém orcád, rossz csillagú Magyarország, sirattalak, nem sirattál, pártoltalak, veszni hagytál, mindent adtam, mit sem adtál, ha eldőltem, nem biztattál, dalaid könyvét dobd a tűzbe be, sorvadva, várva itt tovább ne ülj: pocsolyás Értől elszakadt legény, menekülj, menekülj, bajban van a messze város, gyürkőzni kell a Halállal, gyürkőzz János, rohanj János, céljainkat elcélozták, életünket már elélték, cirkusz-ponyvák bohócsorsa leng előttünk.

Hiába minden, mind lehullunk, húz a Halál-tó: elveszünk, hiába lelkünk, lángolásunk, szerelmünk, jóságunk, eszünk, erőt mi rajta nem veszünk:

Halál-tó marad Magyarország.

A szerző tanár

***

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

– Ez semmi, ami most van, tannőkérem! Azt tessék elképzelni, akkor mi lesz, amikor majd miközülünk kerülnek ki azoktatásügy döntéshozói!