Pedig nem! Ahol élő „anyaggal” dolgoznak, az nem lehet iparszerű. Még akkor sem, ha a takarmánymegtermeléséhez a gazdának elvileg nincs szüksége földterületre, mivel az a piacokon, tőzsdén beszerezhető, az állomány szaporítása gyors ütemben megvalósítható, a technológiája gépesített. Ez a szemlélet az unió megalakulása óta tartja magát, és szinte dogmává vált az 1992-es reform óta. Az elvet, amelyet az EU szigorúan előír, időszerű azonban újragondolni az alábbi indokok miatt:

1. Az EU megalakulásakor, hat ország fogott össze, mert rájött, hogy egy vámok nélküli belső piacon nagyobb az esély a termelés növelésére és a versenyképesség fokozására. Ezek az országok óceáni éghajlat alatt folytattak hatékony mezőgazdasági termelést (csak a dél-olasz területek alkottak kivételt). A felaprózott birtokszerkezetet erős szövetkezéssel és integrációval ellensúlyozták. Nyugat-Európa gazdag legelőinek fenntartható hasznosítása mindenek elé helyezte a kérődző állatok tartását, a növénytermesztésben pedig a gabona, az olajos és a fehérjenövények kapják a jelentős (nálunk földalapúnak nevezett) támogatást. Úgy gondolják, hogy ez utóbbival megalapozzák az olcsó abrakellátást, a többi a sertés- és baromfitenyésztők gondja. Sajnos nem kalkulálják be a gabonaárak szélsőséges, előre kiszámíthatatlan változásait.

2. Az EU azóta 27 tagúra bővült a piacbővítés objektív kényszere miatt. A csatlakozók között mediterrán és kontinentális éghajlatú országok is vannak, és ha a bővítés az EU-nak létkérdés, akkor elemi kötelessége lenne ezek érdekeit ugyanúgy figyelembe venni, mint az alapító hat országét. Az abrakfogyasztó ágazatok ilyen kirekesztése elfogadhatatlan. (Az, hogy állategészségi, állatjóléti és hasonló célokra lehet pályázni, nem megoldás.)

3. Az iparszerű technológiák az állattartásban valóban megoldottak, de mi van a szülő- és nagyszülőpárok tenyésztésével? Ezekben a fázisokban folyamatosan termelni kell, a folyamatok nem alakíthatók a piac ingadozásaihoz. A háttérben óriási pénz és főként szellemi tőke működik. Itt nem lehet megtenni, hogy „ha nem megy az üzlet, átmenetileg abbahagyom”, mert megszakad a tenyészanyag-utánpótlás, és aligha lehet újra kezdeni. Itt a genetikáé és a biotechnológiáé a fő szerep, és szó sem lehet iparszerűségről. 4. Ha a sertés- és baromfitartás technológiája iparszerű, akkor a gabona- és a tejtermelésé is az. Ugyanúgy teljes mértékben gépesítettek, élőmunkaigényük minimális. A korszerű tehenészetekben már a fejőgépet is automatika helyezi fel a tehén tőgyére. A munkaerő folyamatosan szorul ki ezekből az ágazatokból is.

5. A kérődzőknek legelőt és szántóterületet célszerű biztosítani, mert a tömegtakarmányok (lucerna, silókukorica) nem piaci termékek. Saját szántóra van szükség a takarmánygabonák megtermeléséhez is. A bérelt föld nem megoldás, mert a kontinentális országok többségében a földbérleti díj (abszolút földjáradék) történelmi okok miatt nem szerepel a költségek között, azt a föld bérlőjének kell elkárolni. Így jelentős a versenyhátránya. Nálunk az állattenyésztés zöme gazdasági társaságokban folyik, amelyeket a magyar törvények kizárnak a földtulajdonból, így vásárolják vagy bérelt földön termelik a takarmányt. Nem véletlen az állatlétszám katasztrofális csökkenése.

6. Ismert, hogy a sertés és a baromfi szaporasága sokszorosa a kérődzőkének. Ha az unió komolyan gondolja a föld gyarapodó népességének táplálását, a világélelmezés jövőjében kiemelt szerepet kell biztosítania a sertés- és a baromfiágazatnak. Kiváltképp, hogy a tengerek halállományának kipusztítása előrehaladott állapotban van. Indokolt tehát a hasonló cipőben járó tagországokkal összefogva erős agrárdiplomáciai nyomást gyakorolni az unió illetékes szerveire az abrakfogyasztó ágazatok negatív diszkriminációjának megszüntetése érdekében. Aki egyébként érdemi látleletet akar kapni a magyar mezőgazdaság helyzetéről, olvassa el Kun István írásait, például Támadás a rendszer ellen című cikkét a Népszabadság 2012. szeptember 8-i számában.

A szerző nyugalmazott földművelésügyi miniszter