Mi, magyarok, alighanem tényleg mindent másként csinálunk, mint a többi nemzet. Igaza lehet miniszterelnökünknek, addig legalábbis, hogy ő kétségkívül mindent másként csinál. Mert vegyük csak a Cézanne-kiállítás megnyitóját, ahol – a helytől és a szellemtől némileg elkanyarodva – a fenti állításra fűzte föl a mondandóját. Ugyanitt azt is kijelentette, hogy „éppen válság idején érdemes leginkább áldozni a kultúrára”.

Ami szépmondás, jómondás, ráadásul ránk, magyarokra roppant jellemző mondás is: hiszen mi sok mindent csinálunk mostanában, de a kultúrára speciel mind kevesebbet áldozunk. Amit a kormányfő „áldozatnak” nevez, az lényegében annyi, hogy egy valóban irdatlan összegre vállalt kezességet. Ha bármelyik ideutaztatott Cézanne-nak baja esnék, a költségvetés fizetné a kárt. Hogy világos legyen, milyen nagyságrendről beszélünk: az egyik főmű, a Kártyázók egy változatát nemrégiben olyan összegért árverezték el, amennyiből felépíthetnénk a Városligetbe tervezett múzeumnegyedet.

Amúgy ne feledjük – ennek a tárlatnak a Szépművészeti új, föld alatti csarnokában kellett volna megnyílnia. Ezt az építkezést azonban másfél éve leállították, azóta egy sokkal nagyobb léptékű komplexum tervezése folyik. Hogy lesz-e belőle valami, az kizárólag azon múlik, áldoz-e majd rá pénzt az Európai Unió. Ha megpróbáljuk összeszámolni, mit tett a kormány az elmúlt két és fél évben a magyar kultúráért, nem is nagyon jutunk messzebb ennél a légvárnál.

Az olyan látványprojektek, mint a Kossuth tér 1944-es állapotának helyreállítása (benne Andrássy Gyula szobrának százmilliós nagyságrendű költséggel járó újraalkotása), részben a zavaros és jobbra kacsintó ideológiai bázis tárgyiasítását szolgálják, részben – mint a Várkert Bazár rekonstrukciója – a „hiszem, ha látom” kategóriába tartoznak.

És ez még a kirakat. Odabent, a boltban viszont csak a por ül a polcokon. Olvasóink már unásig ismerhetik a tényeket: a kultúra rendre vesztesként kerül ki a költségvetési küzdelmekből és a zárolásokból; a korábban a megyei fenntartásban álló közművelődési intézményeknek a létét fenyegeti, hogy a városoknak kell átvenniük őket; a fenntartó nélkül működő társulatok létalapját jelentő pályázatok elbírálása féléveket késik, majd ha megszületik a verdikt, az átutalásra kell az éhhalálig várni; a mecenatúrát pedig sorvasztja a józan belátás, hogy manapság nemcsak trendi, hanem kifejezetten elvárás a kultúra helyett a sportot támogatni.

Meglehet, a kormányfő tényleg elhiszi, hogy sokat „áldoz” a kultúrára. Kerényi Imre Nemzeti Könyvtára valóban nem olcsó – szakmabeliek számítása szerint háromszor drágább, mint a piaci könyvkiadás –, de Markó Iván 130 milliója is tisztes összeg. Meglehet az is, hogy Orbán Viktor szerint valóban nem oszt, nem szoroz, lehúzza-e a rolót jó pár könyvtár, múzeum, színtársulat, táncegyüttes. Marad így is bőven. Csak talán a beszédírókat kéne figyelmeztetni, hogy a „válság” szó környezetében inkább a „feláldozni a magyar kultúrát” fordulatot használják ezután.

Cézanne a Szépművészetiben