Tüntetésen sírni? Néztem a mellettem álló nőt, korombeli lehetett. Mindketten szinte nekipréselődtünk a déli Klotild-palota falának, majdnem két órája álltunk már ott, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, és ilyenkor gémberedik a láb, fáj a derék, recseg a váll a táska súlya alatt. Nyolc beszédet hallgattunk addigra végig, én többször is eljátszottam a gondolattal, hogy lelépek, a tévé mutatja, és otthon van kanapé. De végül kivártam Bajnait, mert hát ezért jöttünk mindahányan.

Az idegen nő akkor kezdett sírni, amikor a volt miniszterelnök odáig jutott a beszédben: ha 2014-ben nem győzünk – nem győz ő, és nem győzünk mi, sok tízezred magunkkal –, akkor huszonöt évre eldől az ország sorsa, és abban a fölöttébb véges időszakban, amíg mi még egyáltalán aktívak leszünk, míg tenni tudunk és vágyunk is tenni, nem lesz itt semmiféle változás. És ahogy néztem a síró nőt, egyszeriben úgy éreztem, most megértettem, mit csinál az a sok ember néhány térrel odébb.

Mi vitte őket a békemenetre, miért gyalogoltak, miért álltak ők is, hogy kivárják a maguk – célzatosan percre ugyanakkor, demonstratíve a másik ellenében pulpitusra lépő – szónokát. A végletekig lecsupaszítva a dolgokat, mindnyájunkat, ottaniakat és ittenieket is az vitt az utcára, amiről Orbán Viktor manapság oly sokat beszél: a vágy, hogy tiszteljenek, hogy ismerjék el a teljesítményünket, fogadják el az igazunkat. Hogy méltóságukban megbecsült embereknek érezhessük magunkat.

Orbán hívei hinni akarnak a kormányhirdetések lózungjaiban: hogy a világ gonosz, vezetőinket mások hibáiért büntetik, amit mi teszünk, helyes, de mint egy évezrede mindig, a balsors megint csak minket tép. Hinni akarják, hogy igenis rendben mennek a dolgok, és ők jól döntöttek, amikor kétharmadhoz segítették jutni a Fideszt. Mert a magyar sorsüldözött, de tehetséges, mögötted lép be a forgóajtóba, előtted lép ki belőle, a nyugatnémetek is nálunk jártak össze a keletre falazott rokonságukkal, és mi kimehettünk háromévente Nyugatra, ha mackósajttal és sátorral fölszerelkezve, akkor azzal, de ugyan hová mehettek a románok?

Igen, alighanem a méltóságról szól ez az egész. Mert vannak széles társadalmi csoportok, amelyek oly sokszor élték már át a másodosztályba való besorolást, hogy végre-valahára világbajnokságot szeretnének nyerni.

A vasfüggöny mögött leélt ifjúkor után a szemük láttára omlott porrá a teljes foglalkoztatás és az állam által garantált lakhatás biztonsága, és bár lehet végre a pártok közül választani, de lám, jöttek a kormányok egymás után, hol ezt vezették be, hol amazt, ha ezt, ha amazt, a következő rutinszerűen csinálta az ellenkezőjét. És igen, felvettek minket az Európai Unióba, persze, mert kellett nekik a piac, de szeretnénk egyszer látni, mernek-e egy brittel vagy egy finnel olyan hangon beszélni, ahogy velünk. Tényleg, a méltóság itt a legfontosabb kérdés. Ahogy álltunk ott a Klotild-palota tövében, mindvégig az motoszkált bennem, hogy ami minket összefűz, az egyfajta érzelmi közösség.

Mert mi biztosra vesszük, hogy nekünk van igazunk, tudjuk, hogy a mi látleletünk a helyes, hogy Orbán vakvágányra vezeti ezt az országot, hívei és ellenzéke együtt robogunk vele a semmibe, és mi nem a nemzetből kiradírozható holmi különutasok, nem valamiféle lesajnálható politikai egyharmad vagyunk, hanem adófizető magyar állampolgárok, akiknek joguk, sőt kötelességük emelt fejjel képviselni a véleményüket. Joggal tarthatunk igényt arra is, hogy amit mondunk, azt legalább a demokrácia játékszabályai szerint vegyék figyelembe, ne alkossanak újabb és újabb törvényeket, amelyekkel minden, az övékétől eltérő véleményt súlytalanná, lesöpörhetővé degradálhatnak.

Ne öntsék az alkotmány betonjába a túlhatalmukat, ne reszelgessék folyton a választójogi törvényt – nem mellesleg mit sem törődve azzal, hogy a vak is látja: saját győzelmük érdekében teszik. Ne írjanak bele olyasmit a tantervekbe és a tankönyvekbe, amiről ők maguk is nagyon jól tudják, hogy messze túlmegy a világnézetileg semleges oktatás európai alapelvén, ne döntsék el helyettünk, hogyan élünk, miben hiszünk, hány gyereket szülünk, mik leszünk, ha nagyok leszünk. Adják meg nekünk a polgári szabadság és a döntés méltóságát.

Bajnai Gordon erre a tehetetlen kisemmizettség érzésre, a megsebzett méltóságra érzett rá akkor, amikor meglehetősen váratlan módon a civil mozgalmakat választotta visszatérése terepéül. Azt értette meg, hogy a Milla olykor követhetetlen ideológiája, néha gyermeteg vagy éppen tenyérbemászóan pökhendi megnyilvánulásai a lényeget nyújtják a nemzeti együttműködésből eleve kizárt vagy onnan kikívánkozó állampolgároknak: az érzelmi megerősítést, a kézzelfogható bizonyosságot, hogy lám, sokan vagyunk, együtt vagyunk, igazunk van, és még röhögni is tudunk néha. Hogy túléljük.

Azzal viszont, hogy úgy járt el, ahogy, meglehetősen kényes helyzetet idézett elő. Mert október 23-án sok tízezer ember világossá tette ugyan, hogy mire vágyik, minek az érdekében akar együtt mozdulni, miközben egymásnak préselődve, egymás lábát taposva két órán át várta, hogy jöjjön végre, és hirdesse meg az Orbán-kormány leváltását célzó választói mozgalmat – de a világ ennyire azért nem egyszerű. Bajnai most magasra emelte a zászlót, azt kiabálta, hogy „utánam”, és valóban: mostantól abból lehet választani, hogy a demokratikus ellenzék többi ereje őt követi, vagy pedig külön utat jár, de egy esetleges vereség után a felelősséget is egyedül vállalja ezért a döntésért.

Sok tízezer ember tapsolta meg kedden délután, hogy végre valaki – pontosabban: három valaki, a Milla, a Szolidaritás és a Haza és Haladás – ki merte mondani, hogy a taktikázás ideje lejárt, mindenki egyért, egy mindenkiért. És egyelőre csak remélni lehet, hogy ami most következik, az méltó lesz a kezdethez. Jelesül, hogy akik eddig kívül maradtak, azok elfogadják, hogy ha némelyik szónok talán nem is, a Szabad sajtó úton tapsolók igenis beleértették őket ebbe az egységbe, velük együtt akarják erősnek és legyőzhetetlennek hinni magukat.

Hogy amikor Bajnai az ott állók „pártjainak” üzent, akkor pontosan arra érzett rá: a hideg számítgatás ideje lejárt, ez nem matekpélda, és nem pszichológiai feladvány, miszerint a szavazófülke magányában az elkóborolt bárány is majd ránk szavaz, mert megérti, hogy veszélyben a haza. Az együttműködés már nem afféle értelmiségi gumicsont, hanem széles körű társadalmi akarat: hölgyeim és uraim, van nagyjából egy évük, tessék egymással megegyezni, mert nekünk semmi másunk nem lesz 2014 tavaszán, mint egy darab szavazatunk, és biztosra akarunk menni. Tudnunk kell, hogy az jól hasznosul.

Mindezt persze könnyű mondani. De ilyenkor a zászlóvivők felelőssége is határtalan, hiszen óvakodniuk kell attól, hogy túlnyerjék magukat. Nem szabad teljesíthetetlen feltételeket támasztaniuk. A személyes vagy akár generációs ellentétek (ellenszenvek) dacára tartózkodniuk kell attól, hogy méltóságában bántsák meg a mindeddig másra készülőt. Az elkövetkező másfél évben úgy kell végigvinniük a tábor egybehívását és összekovácsolását, az együttműködés módjának és részleteinek kidolgozását, hogy közben egy percre sem feledhetik: ha győznek, másnap is lesz nap.

És ami akkor jön, az ma még megjósolhatatlanul nehéz feladat. Bajnai többször is elismételte október 23-án, hogy ő nem megosztott, hanem egységes nemzetben gondolkodik, mindenkit a táborába vár, de azt sem tekinti ellenségének, aki nem csatlakozik hozzá. Ami kétségkívül szép gesztus, és mindazok készséggel fogadják majd el ezt a békejobbot, akik nap mint nap beleborzonganak a talán Monoron, talán Lakitelken, esetleg Csurka írói munkásságánál, akár az első Charta-tüntetéskor, vagy épp a korona, majd a kokárda kisajátításakor, de sokaknak bizonyára Őszödön elkezdődött, vagy az ördög tudja, tán Levédia óta tartó nemzeti megosztottságba.

De jusson eszünkbe azonnal Medgyessy Péter, aki ugyancsak az árokbetemetés szándékával kezdte, és lám, mire jutott vele. A zászlóvivőknek és a hozzájuk csatlakozóknak számolniuk kell azzal, hogy még ha a gazdaság és az alkotmányos rend helyreállításának kidolgozott programjával lépnek is kormányra, és ha ők maguk minden tekintetben támadhatatlanok is, nem áll majd nemzeti közmegegyezés a hatalmuk mögött. Meglehet, az ország végletes szétziláltsága és a feladat ismeretlen volta megbuktatja őket azelőtt, hogy elvégeznék a dolgukat. Azt gondolom, tudják maguktól is, de talán érdemes elismételni: a sok tízezres tömeg október 23-án hosszú távú felhatalmazást adott. Ha elbuknak, újra kell kezdeni. Együtt. Megegyezve, újabb és újabb kompromisszumokat kötve. Méltón, egészen a megbékélésig.

Bajnai Gordon