Ez tíz évig vizsgálta „egyben” a náci és a kommunista megszállók Litvánia elleni bűneit, míg a meghasonlás zátonyára futott. A Litvánia függetlenségéért harcoló „nemzeti hősök” a nácikkal kollaboráltak, az antifasiszta hősök a kommunista megszállókkal. A bizottság nem tudta az ország helyett megemészteni a megemészthetetlent. Grybauskaite elnök asszony most két albizottságra osztotta a történészeket: az egyik az egyik megszállóval foglalkozik, a másik a másikkal, az elnök asszony pedig deklarálja, hogy a két rossz közül melyik az abszolút, hátha így már rendben lesz a dolog. Kétségtelen, az elnök asszony eltalálta, hogy a nácik bűne az abszolútabb. De micsoda abszurd vicc, hogy az állam azzal emelné ki a történelem ólomsúlyú ellentmondásai alól a nemzet tudatát, hogy elkülöníti egymástól az azonos korral és egymástól elválaszthatatlan eseményekkel foglalkozó történészeket?! Ami itt abszurd, az nem egy döntés, hanem az állami történelemcsinálás maga.

Lengyelországban 14 éve működik a Nemzeti Emlékezés Intézete több ezer munkatárssal, hatalmas költségvetéssel, hatósági funkciókkal – és szorosan összeköti a közhasznú tényfeltárást a jobbszélső történelmi elfogultsággal, a jobbszél politikai ellenfeleinek rágalmazásával, a lengyel rendszerváltás folyamatának és kiemelkedő alakjainak szenvedélyes mocskolásával.

Magyarországon utoljára a végvonagló állampárt küldött ki hivatalos történetíró bizottságot. E hagyomány felélesztését helyezte kilátásba Orbán Viktor idén tavasszal, amikor ismét szembe kellett néznie azzal a veszéllyel, hogy a diktatúra iratai és bűnei szabad kutatás tárgyai lehetnek. Ha pedig a tények és nem a hatalom dönti el, hogy ki részes azokban a bűnökben és ki nem, akkor a rezsim antikommunista retorikája végképp hiteltelenné válik. (Ha már nem vált azzá pusztán attól, hogy a döglött kommunista oroszlánok szenvedélyes rugdalását az eleven és közveszélyes kommunista nagyhatalom iránti alázatos lelkesedéssel párosítja.) Már a grémium jelzett neve is a lengyel példa követését ígéri: Nemzeti Emlékezet Bizottsága.

Nemrég olvashatták a lapunkban: „A második világháború után a demokratikus hatalmak visszavonultak attól, hogy beleszóljanak a tudományba... nálunk nem így van... Már az is baj szerintem, hogy a kormánynak egyáltalán van történelmi álláspontja, vannak kormányzati történészek... Mire képes a hatalom, ha megszerzi magának a történelmet? Borzasztó dolgokat tud vele művelni.” Ezt az a történész mondta, aki az utolsók között próbálkozott vele, hogy a kommunista állampárt számára „megszerezze a történelmet”, s az utolsók között ellenezte a többpártrendszert. Ormos Mária, aki 1988–1990-ben az MSZMP Központi Bizottságának, majd Politikai Intéző Bizottságának, később az MSZP országos elnökségének tagja volt, negyedmagával alkotta (Horn Gyulával, Berend T. Ivánnal és Tőkei Ferenccel) az állampárt által kiküldött történelmi albizottságot, mely történelmünk végképp hiteltelenné vált hivatalos verzióját hitelesebb hivatalossal kívánta fölváltani. Ha valakinek, neki elhihetjük, hogy „a kalodába zárt történelem megbosszulja magát.”