Ha egy szabad ország polgárai, (többnyire) szabad elhatározásukból a háborítatlanul uralkodó kormány mellett (és egyúttal a szabadságért) tüntetnek, az korántsem véletlenszerűen csalja elő az ’57-es munka ünnepének emlékét, amikor az egész világnak meg kellett mutatni – annak a felének is, amelyik ’56-ban velünk volt –, hogy bő fél évvel a szabadságharc leverése után, itt bizony él és virágzik a dolgozó nép és az „élcsapat” szövetsége.

Amennyiben a januári békemenet 1957 május elsejét idézte, akkor a mostani – tovább fokozva a történelmi és ideológiai káoszt – már inkább az 1989-es majálisra emlékeztetett: az utcát már nem a hatalom ellenőrzi (a számbeli fölény is csak a BM szerint van meg), a köztereken és az emberek figyelmén már osztozni kell az ellenzékkel, és a kormánypárti megmozdulás már nem az erőt, hanem csak a fogyatkozó önbizalmat demonstrálja. Kádárnak és az ’56-os forradalom romjain felépült rendszerének 32 évbe telt eljutni az első diadalmas felvonulástól az utolsóig. Az Orbán-rendszer tíz hónap alatt befutotta ugyanezt a pályát: hazug országban, manipulációmentes közmédia híján nem tudhatjuk, hogy hányan védték Orbán Viktort (kitől is?, Európától?, a tőke gyarmatosításától?, a tudjukkiktől?) az első békemeneten, de hogy a másodikon még a furcsán számoló rendőrség szerint is egy nagyságrenddel kevesebben voltak, azt érdemes följegyeznünk.

Különleges nap ez a mi október 23-ánk, és különleges hely ez az ország, ahol kormány és ellenzéke egymástól néhány százméternyire képes ugyanazokat az ünnepi frázisokat elmondani (’56 egységéről, a szabadság akarásáról, az erkölcstelen hatalom elutasításáról) úgy, hogy a szónoklatokat mindkét tábor igaznak érzi. Orbánnak tegnap szinte hazudnia sem kellett: nem adott jobboldali (konzervatív) álruhát az 56 évvel ezelőtti forradalomra, és nem vonta meg azt a hamis párhuzamot sem, hogy ott – ellentétben a mával – tényleg volt egy kivételesen ritka történelmi pillanat, amikor az ország népe a törvényes kormány mellett kiállva, és nem a regnáló hatalom ellen küzdhetett a szabadságért. Félrecsúszott, persze. Hiszen ha mai kormányzása ’56-ot mintázza, akkor képtelenség a rendszerét Európával szemben megfogalmazni: azt a forradalmat (az igazit) Európáért vívtuk, és a bukás után a hőseit Európa fogadta be. Most hamis sikereket sorolt (hiszen valódiak nincsenek), de rendre visszakanyarodott a kiábrándító valósághoz, és a szavaiban csak azok éreztek magabiztosságot, akik nagyon akartak hinni benne. Hogy a többiek mit gondolhattak, azt a miniszterelnökkel egy időben, egy másik szónok fogalmazta meg, egy másik hallgatóságnak: azt, hogy az emberek – ’56 óta változatlanul – nem olyan országért akarnak harcolni, ahova egyszer talán érdemes lesz visszajönni, hanem olyanért, ahonnan nincs miért elmenni.