Ha jól értem, a cikk tézise az, hogy „valahol utat tévesztettünk” az utóbbi húsz-egynéhány év során. A szerzők szerint az „útvesztés” ódiumáért nem az eredetileg konszenzusbarát politikai elit, hanem a közmegegyezést felrúgó Fidesz-kormányok felelősek – mégpedig a szomszédságpolitika, európai integráció és a transzatlanti, értelemszerűen USA-kapcsolatrendszerek tekintetében. Tekintettel a szerzők némileg felhevült, de civilizált hangnemű és szakmailag adekvát mondanivalójára, megkísérlek erre néhány decibellel halkabb és remélhetőleg hasonlóan civilizált választ adni. (Régi barátom, Lengyel László korábbi cikkére nem reflektálok, mert egy magamfajta politológus nem veszt részt egy szépirodalmi vitában.)

Harmincöt éves egyetemi pályafutásom során jórészben külpolitikával foglalkoztam. Emellett lehúztam húsz-egynéhány évet mint a washingtoni State Department diplomataképző intézetének vendégprofesszora, illetve 1991-ben hat hónapot a Bem rakparti KÜM-ben mint miniszteri tanácsadó. Mindebből nem lettem „szakértő,” hanem inkább egy remélhetőleg tájékozott elemző.

Kezdjük a kezdetén. A szerzők szerint az ország eredetileg kedvező külföldi megítélése a késő Kádár-korszak külpolitikájának köszönhető. Itt a szovjetengedélyezett, 1989-es határnyitásról is szó esett (melyet főleg Horn Gyula fegyvertényeként regisztrál az erre hajlamos olvasó), de a Konrad-féle kémbotrányról és az NSZK-féle egymilliárd márkás, de a későbbiek során nyoma veszett kölcsönről nem szól a krónika. Sebaj, mert az ország kedvező nyugati megítélése nem (csak) a határnyitásról, hanem a három – magyar, csehszlovák és lengyel – kelet-európai nép szabadságharcainak elismeréséről szólt.

Noha az több mint vitatható, hogy az 1990-es évek magyar modellje példaként szolgált akárkinek a régióban vagy azon túl, a lényeg az, hogy a világpolitikában járatlan új magyar politikai elit, részben egy minőségileg új nemzeti biztonságpolitika híján, sodródott a nemzetközi árral, és nagyjából „igent” mondott mindarra, amit a hidegháborús győztes nyugati hatalmak elvártak. Ezt lehet „konszenzusnak” hívni, vagy csak óvatos időnyerési taktikának, kivárandó a hon remélt, de távolról sem garantált EU- és NATO- integráció napját. A heves konszenzusdicsőítés közepette szerzőink valahogy azonban elfelejtkeztek az államiság legfontosabb attribútumáról –az ország szuverenitásáról, azaz önrendelkezési jogáról. Kár, mert a nemzetközi „tánciskolában” ennél a kandallónál kezdődik a diplomáciai keringő. Az ilyesmihez nemigen ad támpontot a szovjet megszállás alatt botladozó Kádár-éra sokszorosan redukált önrendelkezési és természetesen szovjet-vezényelt, de pragmatikus külpolitikának kikiáltott precedense. Lásd: szocialista internacionalizmus.

A fentebb említett három kapcsolatrendszer közül a szomszédságpolitikához nem értek. Erről szóljanak azok, akik erről írtak vagy evvel foglalkoztak. Maradnak az európai integráció és transzatlanti kapcsolatrendszer kérdései. Megindulásnak egy renitens, de a nemzetközi kapcsolatok szempontjából nagyon is releváns kérdés: Hol van az megírva, hogy mikor és mennyiben kötelező egy szuverén nemzetállamnak „illeszkedni” a szerzők által távolról sem pontosított EU-normákhoz és elvárásokhoz? Létezik egy csatlakozási szerződés és sokféle intézményi és jogi elkötelezettség, melyeket a magyar Országgyűlés rendje és módja szerint parafált és emígy a honi jogrendszer részévé váltak. A realitások szempontjából az történt, hogy adva volt a hidrafejű brüsszeli bürokrácia és sok egyéb szabályalkotó és alkalmazó nemzetközi testület, mely az emberi jogok védelmétől a piacra kerülő uborkaféleségek minőségéig lett hivatva rendeletileg vagy ajánlásként szabályozni. Semmi gond, mert a sok reguláció mellett a tagországok támogatására dedikált pénzcsapok is megnyíltak, a kedvezményezettek örömére. Nagyszerű dolgok ezek, de mint minden ajándék ló esetében, ajánlatos a fogsor – legtöbbnyire utólagos – vizsgálata.

Az „európai megoldásokban” való kétkedést nem az Orbán-kormány találta ki kortesfogásként. Ugyanis a kezdet kezdetétől ugyanezt teszi mindegyik tagország, amikor akármilyen EU-döntés polgárainak vélt vagy valós érdekeit sérti. Erről is szól az EU, szerzőink szerint bizonyára felhőtlen és vitamentes története. Legyen az a Nagy-Britanniának különféle egyedi kedvezményeket kiharcoló Thatcher asszony, vagy a magukat az EU-ba pénzügyileg behazudó görög kormányok, vagy a barcelonai egyezményeket kvázi megvétózó ír kormány, vagy a kutya-macska civakodás egy-egy tagállam és Brüsszel között – az EU integrációs folyamata rivalizáló nemzeti érdekekről, és nem a besimulásról szól. Ebben a klubban a hangadó német, francia, angol, esetleg olasz „Nagy Testvéren” kívül jelen vannak a dél- és kelet-európai „kis(ebb)”, névleg egyenjogú, de valójában, ha nem is „másodosztályú,” de a „nagyok” jóakaratától ilyen vagy olyan mértékben függő országok.

Aki azt képzeli, hogy az „EU meghatározó országainak elképzeléseihez illeszthető magyar pozíció” valamiféle szentírásban megírt kötelezettség, félő hogy elbliccelte az International Relations 101 című kurzust és a néhai „polgazd”-téziseket tartja irányadónak. Mostanában a spanyol viasz feltálalásában jeleskedő Barroso elnök a nemzetállamok európai föderációjáról beszél, de a jelek szerint anélkül, hogy a német–francia vízió leendő érintettjeit figyelembe venné. Valószínűtlen, hogy egy az ilyesmire sok-sok „nem-et” mondó kis állam – nota bene, köztük Nagy-Britannia – ettől „másodosztályú” uniós taggá váljon. Ezért valóban szükség lenne regionális összefogásra, melyhez szomszédaink bizonyára partnerek lennének. De erről szerzőink nem szólnak.

Ami az „európai politikai kultúra és hagyomány legfontosabb vívmányait érintő jogsértések”-et illeti, hasznos lenne különbséget tenni jogi-szabályozási vitás kérdések kezelése, és a honi és a nyugat-európai sajtó által iparszerűen űzött Kulturkampf között. Noha nagyon sajnálatos, hogy a hatóság kénytelen tűrni a Jobbik által inspirált szélsőjobboldali antiszemita és cigányellenes gyűlöletbeszédet, az alkotmány – mind a régi, mind az új – védi a szólásszabadságot. Itt is voltak hivatalos öngólok –nem is kevés –, de mindez nem minősíti a meglepően nagy többséggel megválasztott kormánypártot. Az utóbbi Brüsszel által nem leváltható, mert ez a magyar szavazók dolga, ha éppen erre kedvük szottyan 2014-ben.

A Harmadik Köztársaság amerikai kapcsolatai nem 2010-től, hanem 1990-től datálódnak. Noha politikailag nagy volt az egyetértés a két kormány között, érdekkülönbségek azért voltak, csak akkoriban senki sem mert erről szólni. Például az ígéretesen beindult visegrádi regionális kapcsolatrendszer washingtoni vétónak köszönhetően sosem tudott a lengyel és a magyar kormány által remélt kelet-közép-európai intézményi integráció felé elindulni. Ellenpélda a nyugat-keletnémet integráció, mely esetben Washington labdába sem tudott rúgni.

A kilencvenes évek végén viszont a Fidesz kormányra kerülése váratlanul érte az Egyesült Államokat. Nem tudtak mit kezdeni a – legalábbis retorikai szinten öntörvényű – Fidesz-kormánnyal. A párt politikáját először populistának, később nacionalistának minősítették. Majd kiderült, hogy az, amit Amerikában patriotizmusnak vagy „American exceptionalism”-nak hívnak, az máshol nacionalizmusnak minősül. Mindez nem volt akadály Magyarország és (legalább annyira patrióta) szomszédai NATO-tagsága előtt –mert az USA biztonságpolitikai érdekei szempontjából a kelet-európai katonai pufferzóna létrehozása felülírta a politikailag állítólag „inkorrekt” magyarokkal és renitens szomszédaival való szóháborút.

Nota bene: az utóbbi tizenöt év során a NATO-ban vállalt védelmi költségvetési hozzájárulását többszörösen alulteljesítő magyar állam ma is NATO- tag. Nem gond, mert Nagy-Britannia kivételével az utóbbi harminc év során az összes nyugat-európai NATO-állam a védelmi költségvetéséből emígy megspórolt forrásokból finanszírozta az EU „jóléti államait.” Azóta a „jóléti” lufi is kipukkant, és ennek utórezgéseit Magyarország is megszenvedi. Ismét nem gond, mert a NATO alapítóokmány ötödik paragrafusa továbbra is kötelezi az Egyesült Államokat, hogy megvédje a társult országokat, köztük Magyarországot is. Potyautasnak lenni jó.

Ami a szerzők által „bajkeverőnek” minősített kormányt illeti, nem árt az ilyesmit madártávlatból nézni. A magyar–amerikai kapcsolatok szempontjából nem az a fontos, amit a Freedom House és egyéb State Department által kiszervezett intézmények mondanak, hanem az, ami az ország népét véglegesen és visszavonhatatlanul a szabad világ demokráciáihoz köti. Kormányok jönnek és mennek, de Magyarország mint egy szuverén kelet-európai újdemokrácia, előbb-utóbb megtalálja a helyét a nagyvilágban. Az út rögös, de járható, akárki is kormányozza Pannoniát. A karaván halad és az útkeresés folytatódik.

A szerző Professor of Political Science Emeritus University of Connecticut

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

– Ha beleőszülök is, kivárom, amíg erre jön egy ájemefes. Kíváncsi vagyok, milyen pofát vág majd erre!