Válasz Bauer Tamásnak: Ne hisztizzünk!
Kedves Bauer Tamás, voltaképp örülök legutóbbi írásodnak arról, hogy miért maradsz távol a Milla október 23-i demonstrációjától. Nem annak, hogy távol maradsz – sőt bízom abban, hogy fölülbírálod álláspontodat.
Inkább azért, mert szabatos és higgadt érvelésed esélyt ad arra, hogy Milla-ügyben pontosítsunk. A Millát az utóbbi napokban – részben épp mai pártod vezetői részéről – váratlanul heves, összehangoltnak látszó támadások érték, és nem állítom, hogy mindig kellő higgadtsággal tudtunk reagálni rá. Most erre tennék egy rövid kísérletet. A Bajnai-fellépés hírére pillanatok alatt eluralkodott a hisztéria a médiában, mindenki lázasan kombinál, fölszólít, elhatárolódik, bejelentéseket tesz – mintha másfél évvel a 2014-es választások előtt, épp most dőlnének el az összefogás alapkérdései.
Nem, idén október 23-án más fog eldőlni. Hogy mi, annak megválaszolásához vissza kell térnem a Milla előtörténetéhez, amelyet igen korrekten foglaltál össze. Miért vált a Milla „az Orbán-rendszerrel szembeni ellenállás fontos intézményévé”? Azért, mert több tízezres rendezvényeinken, az utcán de facto létrejött az annyira óhajtott „összefogás”: összejöttek egymással azok, akiknek „nem tetszik a rendszer”. Polgárokként, felelős civilekként összeadták azt, amit a szervezetek és pártvezetők szintjén nem lehetett volna összeadni.
Ugyan nem pártzászlók alatt (a legtöbben nem is találnak ma ilyet maguknak), de ott lehetett mindenki, aki érezni akarta a levegőben a változás lehetőségét, hogy van tömegerő, és lehet közös akarat, amely a kormány nyomasztó túlerejével szembeszegezhető. Nem tudjuk, kik ők: mennyi közöttük egyes pártok követője, mennyi a bizonytalan, a baloldali, a liberális, az ökoszemléletű, mennyi az inkább jobbos, konzervatív érzületű. Odajöttek már többször, hogy megérezzék: van remény.
A Milla nem több és nem kevesebb ennél a reménynél. Azért élte túl az elmúlt két évet, azért „intézményesült” egyfajta tüntetési brandként, mert ezt a reményt – az összefogást mint létrehozandót, mint perspektívát – egyetlen más létező politikai párt sem volt és ma sem képes megtestesíteni. Ha a politikai lázroham szétzilálja az október 23-i demonstrációt, ha partikuláris érdekek, személyi ambíciók, félreértések és kommunikációs ügyetlenségek ezreket vagy tízezreket eltántorítanak a részvételtől, ha nem tudunk versenyben maradni a manipulatív módon, közpénzen százmilliókért összeterelt Békemenettel, akkor e reménynek – az összefogásnak mint még létrehozandónak, mint perspektívának – lesz vége a Szabad sajtó úton.
Ezt Te biztosan nem akarhatod. TGM sok mindent elmondott arról, hogy miért kellene Neked is eljönnöd. Ezért csak neki adott, továbbra is hezitáló válaszod voltaképp egyetlen érvéhez szólnék hozzá. Eszerint aki „kizárja a pártokat”, az aláássa az Orbánék leváltására egyedül esélyes választási szövetség ügyét. Mert mit is értünk „a pártok kizárásán”? A te fogalmazásodban ez a „ki jut mikrofonhoz?”, a „ki kap szót?” kérdésére szűkül. Ha engedjük szónokolni a pártvezetőket, akkor létrehozzuk az összefogást – ha nem, megakadályozzuk.
Valóban így van? Ez lenne az egyetlen akadály az összefogás útjában? El tudod képzelni, hogy mi történne október 23-án, ha egyszerre kellene szót adnunk Gyurcsánynak és Schiffernek, Mesterházynak és, mondjuk, Fodor Gábornak? Melyikük szólna be vagy fordítana elsőként hátat a többinek? Kinek a sajátjai kit fütyülnének ki az állítólag közös tüntetésen? Nem azért állunk tehát ellen a pártszónokoknak, mert azt hinnénk, hogy nincs szükség pártokra, és a „civilek” képesek lennének hivatásos politikusok nélkül is elzavarni a kormányt.
A többpártrendszer és a demokratikus jogállam hívei vagyunk, nem idióták. Csakhogy pillanatnyilag az a helyzet, hogy a konkurens pártok és pártvezetők napi érdekek vezérelte pozícióharcai miatt még elemi egyeztetések sincsenek a résztvevők között. Az MSZP kiszivárgott stratégiai anyaga szerint a Fideszt saját fegyverével – populista ígérgetéssel, kisemberes-horngyulás demagógiával – lehet megverni, ehhez pedig nincs szükségük szövetségesekre.
Ugyanakkor sajtóhírek szerint a bázis és a választmány inkább hisz a széles körű összefogásban. Az LMP-t is súlyos belső konfliktusok feszítik, a vízválasztó épp a „szövetségi politika” kérdése. A doktriner keményvonalasok és az inkább koalíciópárti frakcióvezetés hívei között a novemberi kongresszuson várható az összecsapás. A DK-t talán nem feszítik hasonló belső konfliktusok, de választása sem nagyon van. A demokratikus pártoknak még sok dolguk lesz önmagukkal, míg dűlőre jutnak: mit hajlandók, mit képesek saját ambícióikból beáldozni az összefogás oltárán?
Tekintsük ezt a tüntetést a demokratikus választói nyomásgyakorlás egy formájának! Legyen ez bátorítás a demokratikus pártok tagjai, támogatói és szavazói számára, hogy üzenjék meg: a sajátjaiktól is elvárják az eddig követett politika újragondolását – és követelik a bekapcsolódást a legszélesebb körű ellenzéki egyeztetés folyamatába.
Ami nehéz meccs lesz. Mert még egyetlen hangot sem ejtettünk arról a legalább másfél milliónyi bizonytalan demokratáról, aki egyelőre egyik parlamenti pártban sem bízik, és – ha végképp nem süllyedt teljes apátiába – új impulzusokra, új alternatívákra vár. Közöttük sok százezernyi jobboldali érzelmű honfitársunkról, akiket még meg kell nyernünk a Fidesz elleni fordulat ügyének. Az ő mozgósításuk nélkül a jelenlegi pártok összefogása, ha netán meg is valósul, mit sem ér. A Milla színpadán a remények legszélesebb koalíciójának kell hangot kapnia.
Mi, a Milla szervezői tisztában vagyunk a felelősséggel, amit „pártok fölötti” helyzetünk ró ránk. Nem szemezgethetünk nekünk tetsző vagy nem tetsző, bal- vagy jobboldali demokraták között. Csak az elemi minimumkövetelményeket fogalmazhatjuk meg: aki ezeket sem fogadja el, annak nincs helye az új magyar köztársaság alapítói között. Részt kell vállalnunk az egyeztetés megszervezésében – és ennek előkészítésén már dolgozunk. Legkésőbb mához egy évre világossá kell válnia, kire számíthatunk majd a döntés pillanatában. A következő év dolga, hogy – nyilván lassú, keserves tárgyalások során – összeálljon, összecsiszolódjon az az egység, amely reményt nyújt 2014-re.
Nem zárjuk ki tehát a demokratikus pártokat sehonnan – csupán azt nem szeretnénk, hogy a széles körű összefogás ügye már azelőtt nyilvános kudarcba fulladjon, mielőtt megérett volna rá az idő és a helyzet. Most nem hisztérikus beszólásokra és látványos elhatárolódásokra, demonstratív gesztusokra van szükség: ne hisztizzünk! Azért kérjük a pártjelvények távoltartását, hogy – kihasználva helyzeti előnyét – senki se telepedhessen rá a tüntetésre, ne sajátíthassa ki azt a tömegerőt, amely odasereglik október 23-án a Szabad sajtó útra. Ezért nincs annál távlatosabb érdeke a köztársaság híveinek, mint hogy ne valljon kudarcot a valódi összefogás nyitányát ígérő, nagy, közös megmozdulás.
Tamás, gyere el Te is, szükség van Rád is, várunk.
A szerző a Milla szervezője
„A Milla színpadán a remények legszélesebb koalíciójának kell hangot kapnia” – írja Rényi András. Ha a remények legszélesebb koalíciójában nincsenek benne az Országgyűlésben jelen levő demokratikus pártok, akkor ez a koalíció szűk ahhoz, hogy elég erős legyen az orbáni önkényuralom megbuktatásához. Ha a sok mindenből kiábrándult demokraták arra nem készek 2012 októberében, hogy meghallgassák egymást a Szabad sajtó útján, akkor hogy lesznek képesek 2014 áprilisában egymásra szavazni a Fidesszel szemben? Nem az a valódi kérdés, hogy a tüntetés részvevői meghallgatják-e a tőlük távolabb álló demokrata politikusokat, a kérdés ma az, hogy a tüntetés szervezői elfogadják-e demokratának a tőlük távolabb állókat. Ezt a kérdést – másoktól eltérően – én nem tehetem zárójelbe. Mert ha ma nem fogadják el, akkor másfél év múlva sem fogják, és akkor marad Orbán rendszere. Erre figyelmeztetek mindenkit, akinek elege van az önkényuralomból, a Millát is.
Bauer Tamás
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
