Legkevésbé a valódi konzervatívoktól kérdezem ezt, hiszen róluk tudom, hogy többségük most éppen a politikai senki szigetének hallgatag várakozója. Sokkal inkább azoknak a politikusoknak és politológusoknak a válasza érdekel, akik játszi könnyedséggel állítják, hogy a Fidesz lefedi az egész jobboldalt. Ebből a teljességből legfeljebb a legszélső jobbnak adnak némi teret, de – szerintük – minden más a Fideszé.

Ha azt mondanák, hogy a Fidesz elfedi a tényleges jobboldalt, mert csak annyi történt, hogy a retorikájával a történelmi jobboldal örökösének, sőt egyetlen méltó képviselőjének nyilvánította magát, közelebb járnának az igazsághoz. Akkor is, ha arra figyelmeztetnének, hogy már a kilencvenes évek közepétől egy erőltetett jobboldali fordulat furcsa kényszere mozgatja a pártot. Vagy arra, hogy fokozódó radikalizmusát nemzeti szükségszerűséggé magasztosítja. De hogy valóban jobboldali lett, hogy a fordulat valóban végbement volna, az csak egy távoli bolygóról látszhat így.

Kétségtelen, hogy a Fidesz nehéz helyzetbe hozza az erről ítélkezőket, köztük a politikusokat és a politológusokat is azzal, hogy egy sosemvolt formációt erőltet a magyar társadalomra: a feudál-államkapitalista személyi monopolizmust. (Vagy talán ennél is cifrábbat.) Ettől azonban nem lesz jobboldalivá. Az oldalbeosztás, a bal és a jobb fogalma itt egyszerűen hasznavehetetlenné válik. Pontatlan az a társadalomkép, amely hitelesnek fogadja el a Fidesz önmagáról évek óta tervezgetett és hirdetett képét.

Az önminősítésen kívül vajmi kevés jel utal arra a keresztény, konzervatív és nemzeti liberális szellemi-politikai hagyományra, amely a reformkor óta a magyar történelemalakításnak és a konszolidált jobboldalnak is az egyik fő meghatározója. Itt most egy igen hatásos kommunikációs mutatvány zajlik, amely a kereszténység és a konzervativizmus szókészletét használja, de meglehet, csupán azért, hogy ne legyen könnyen felismerhető a valóságos tartalom.

Érdemes végiggondolni, hogy kik hiányoznak a fideszes történelmi hivatkozásokból, az eredetmítoszaik ködképeiből. Kossuth Lajostól Deákon át az Eötvösökig vagy részben Bethlenig, Telekiig… Más közelítésben hiányzik a radikális Petőfi, a walesi bárdos Arany, a huszadik századba alapgondolatokat hozó Ady, a népi óriás Móricz, az édes hazát megéneklő József Attila, a konzervatív értékrendbe nagyon beleillő Radnóti, a modellteremtő Bartók, a rendíthetetlen Kodály… És hiányzik Illyés is, Németh László…

Ebben a névsorban ki konzervatívabb, ki liberálisabb, ki radikálisabb, ki balosabb, ki jobbosabb, de mindenki népének szolgálója, a magyarság és az európaiság összekapcsolója, a szabadság, a demokrácia előhírnöke és megtestesítője. Talán épp ezért maradnak le a most már turulos önfényezések tablóiról. Már csak ezekért az értékszemléleti hiányokért sem volna szabad betagolni a Fideszt egy egyenes vonalú magyar történelmi hagyományba. Ami unortodox, az unortodox ebből a szempontból is.

Valódi konzervatívok és nemzeti liberálisok sokkal inkább az utóbbi években szétvert történelmi gyökerű, magyar és európai fogantatású pártok romjai alatt és környezetük maradékában vannak. Szükség van rájuk. Nemcsak az alsó fokon is néhány százezer szavazat, hanem a megalapozott értékrendszerük miatt. Általuk kapcsolódhatunk Robert Schuman, De Gaspieri, Konrad Adenauer Európájához. A magyar alkotmányosság, a demokrácia, a jogállam, a szociális piacgazdaság, a nemzeti összetartozás egészséges gondolkodása nem állítható vissza nélkülük. Vagy ha nélkülük történik, sohasem lesz teljes. Olyan feszültség marad a társadalomban, amely legalább szellemi szinten örök nyugtalanságot kelt.

Régi kisgazdák és kereszténydemokraták, részben parasztpártiak, emdéefesek, lakitelekiek és antallisták – nagyrészt róluk van szó. Most ők, a politika hontalanjai képezik a konszolidált jobboldalt. S mint ilyenek, még mindig a baloldallal szemben fogalmazzák meg hallgatag magányukat. Pedig jelenleg nem a jobb és a bal a fő választóvonal, hanem a parlamentáris demokrácia igenlése vagy tagadása. Ennek belátásához talán elég volna azt felismerni, hogy most azért nincsenek vezetőik, mert azokat, akik voltak, megkaraktergyilkolták. Épp úgy és ugyanazokkal az eszközökkel, mint a baloldaliakat.

Dávid Ibolyától Gyurcsányig. Ebben aztán végképp nem volt jobb- és baloldal. A jobboldali attól minősült balosnak, hogy nem akart beolvadni a Fideszbe. A bíróságok visszautasítják a vádakat, de a politikai bélyeg marad. Marad valami tartózkodás a jobboldaliak fejében is. Ez ismét csak annak a kommunikációs mutatványnak az eredménye, amely sikeresen váltja hazugságra a valóságot. Csupán annyit kellene észrevenni, hogy minden bélyeg a Fidesztől származik. Jogi vizsgálatok a vádak ellenkezőjét bizonyítják, és ezt tudhatják azok is, akik erőszakos beavatkozásai miatt egyébként sem szeretik a Fideszt, válaszul mégis a magyar bíróságokat ültetnék a vádlottak padjára.

Különös helyzet a valódi jobboldalon: tűnjön el, akit a Fidesz el akar tüntetni. És még szégyellje is magát. Sok ártatlan válik így hontalanná a hazájában és a saját közösségében. Más vezetők azonban nemigen lesznek. Ez a baloldalra is vonatkozik. Egy ilyen kis társadalomnak, mint a miénk, egy hordaléka és egy elitje van. Társadalomellenesen politizálnak azok a civilek, akik minden bokor mögül új arcok felbukkanását várják. Nem kevesebbet tesznek ezzel, mint hogy kétségbe vonják a rendszerváltoztatás utáni idők demokráciáját. Legalább azt ne tagadják, hogy aki meg akarta mutatni magát a közéletben, az meg is tehette.

A legfiatalabbakon kívül új csak az lehet, aki korábban nem ébredt fel, vagy eleve alkalmatlannak érezte magát. Épp azokhoz képest, akiket most – hallgatólagos egyetértésben a Fidesszel – kirekesztenek. Vitatkozniuk nem utólag, hanem az akkori páston kellett volna! Valakinek végre meg kellene szólítania a másikat. Az egykori ellenfelet is. Minden demokratát. Mi együtt vagyunk Magyarország. A köztársaság.

A szerző újságíró

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.