Egyrészt azért nem, mert ekkora hálózatra nincs fizetőképes kereslet, másrészt egyik-másik létesítmény túltervezett, és a harmadik ok, hogy termálkincsünk mégsem páratlan – van a szomszédban bőven konkurencia. Uniós és állami támogatások milliárdjait osztották ki az utóbbi években szinte válogatás nélkül fürdőtámogatásokra (és hogy az ehhez szükséges önerő milyen virblikkel lett elszámolva és bevételezve, ne bolygassuk).

Igaz, kevesebb írásban ostoroztam ezt, mint amennyi épült. Közben nem győzöm ismételni, hogy hiszek a gyógyturizmusban és a magyar fürdőkultúrában. Abban nem hiszek, hogy minden valamirevaló településből fürdőváros lehet; hogy a pályázatokban szereplő számokban megfogalmazódott vágyálmok nem vezetnek keserű és drága ébredésre.

A furcsa az egészben az, hogy néhány helyen már évekkel ezelőtt megismerkedtek az avatás felhőtlen öröme után a viharos gyorsasággal növekvő deficittel. De a történtek nem szegték kedvét sem az államnak, sem a sok, már akkor is a szegénységre panaszkodó önkormányzatnak, sőt néhány befektetőnek sem. (Hogy az utóbbiak közül hányan és hogyan jártak mégis jól, maradjon a már említett virblizóna titka.)

Ilyenkor persze – akár a gyógyíthatatlan betegség esetén – megjelennek a csodadoktorok, varázsigéjük a marketing (az előző lanyha és fantáziátlan volt), néhány ajánlatcsomag (tudjuk: package) és akkor legyen még mondjuk éjszakai fürdőzés pezsgővel vagy anélkül. Most a nemrég átadott makói wellnessoázis járt így, Makovecz Imre egyik utolsó munkája. Ugyanúgy tudni lehetett, hogy baj lesz vele, mint Harkány és Siklós milliárdos vetélkedéséből. A csaknem négymilliárd forintból épült Hagymatikum tobzódó formai jegyei olyan rezsivel járnak (ha nincs nyár, ki kell fűteni!), amit lehetetlen abból az árból kigazdálkodni, amit belépőjegyként a környéken el lehet kérni.

Különösen akkor, ha a néhány kilométerre lévő, szintén nemrég épült és az állami támogatás miatt nagy vitákat kiváltó Szeged Liget óriásfürdője szállodástul ráfizetéses. Építészeti szenzációként vonzó az „articsókatemploma”. De mégiscsak egy strand Makón a maga tíz medencéjével, szaunavilágával. Nyáron volt forgalom, hatott az újdonság és a jó idő. Akkor még úgy számoltak, hogy évi 4-500 ezer vendég érkezik, sőt a bevezetés után lehet akár 800 ezer is. A polgármester szavaival élve a valóság „ennek markánsan alatta marad”.

Most éppen ott tartanak, hogy Makó fürdőváros ugyan, de kevés a szálláshely és az idegenforgalmi attrakció. Mentik a nem menthetőt. (A jóval gazdagabb Ausztriában, Bad Blumauban a világhírű Hundertwasser is elengedte a fantáziáját egy hotel-fürdő komplexummal, ott is nyűglődnek vele, pedig egy szobáért napi nyolcvanezer forint felett számolnak.) A magyar turizmus országos adatai becsapósak – ha nő is valamelyest a forgalom, ez a gombamód szaporodó, különböző támogatásokat felhasználó hotelek, gyógy- és wellnessoázisok között úgy oszlik el, hogy a haszon évek óta olvad.

A létesítmények lerobbannak, azután a dömpingár a vendégkörön is nyomot hagy – a szállodában lakó éppen azokon a szolgáltatásokon spórol, amelyek a nyereséget és persze a nívót hoznák. Szelektálni, a fejlesztési pénzeket a komplexitás jegyében koncentrálni azonban senkinek sem akaródzik: továbbra is a különböző lobbik vadászterülete a pálya. Víz pedig tényleg van.