Ha a látványsportágak támogatóinak társaságiadó-kedvezményt nyújtó jogszabály jótéteményeit igyekszünk részletezni, akkor könnyen elveszhetünk a Felcsút, Felcsút, Felcsút Bermuda-háromszögben. Napokig foglalkoztatta a sajtót a hír, amely szerint a Fejér megyei település Orbán Viktor alapította akadémiája a TAO-rendszer abszolút nyertese: 2,8 milliárd forintot költhet a program keretében.

Ennek az információnak köszönhetően háttérbe szorul, hogy a kormány a jogszabállyal amatőr klubok sokaságát mentette meg. Az is, hogy megannyi reményvesztett helyi elöljáró lelkesedik újra társadalmi munkában végzett feladatáért, közösségek aktivizálódtak, gondolkodnak, terveznek. A pályázók többsége nem wellnessrészleggel szerelte fel komplexumát, hanem kifestette az öltözőt, újracsempézte a rohadó vizesblokkot, lecserélte a lyukas mezeket. Az érintettek ráadásul „otthon” dönthettek arról, mibe szeretnének fektetni.

Persze a gigaprojekt működése megannyi dilemmát is felvet. Mindennek ellenére sajnos nincs érdemi vita arról, hogy a rendszer korrekciója miként szolgálhatná a társadalmi mobilitást, hogyan lehelhetne életet szörnyű sorsú régiókba vagy akadályozhatná meg közpénzek elmulatását. Nem a területi egyenlőtlenségek növekedéséről szól a disputa, miként arról sem, kell-e központi direktíva, ami irányt szab a beruházásoknak, de korlátozza az egyéni kezdeményezéseket. Nem kiabálják elég hangosan, hogy a létesítményfejlesztésre és a képzésre kellene összpontosítani a forrásokat, nem a működési költségekre. Nem sokan ordítják, hogy a szisztéma torzulásokat okoz azzal, hogy visszavetette a sportpiac fejlődését. Nem a lényeges kérdések uralják a diskurzust, hanem Felcsút.

Orbán Viktor nagy árat fizethet azért a programért, amelynek kiterjesztését a kultúra, a Fidesz mostohagyereke szenvedte meg. (A TAO-rendszer ott is működött, ám a sport belépője elszívta a forintokat, miközben a szektor közvetlen állami támogatását visszavágták.) A művészek kilátástalansága találkozik Felcsút bámulatos fejlődésével. Azt ugyanis tudni kell, ennek a programnak az óriásberuházásai csupán akkor valósíthatók meg, ha a sportszervezet nyereséges cégeket talál, amelyek a társasági adójukat nem az államkasszába utalják, hanem neki. Sőt önerő is kell, miközben tehetős szponzor alig akad a piacon. Ám Felcsúton mindez nem okoz gondot. Pedig az akadémia nem emelkedik ki annyira a magyar futballból, hogy az indokolná a mecénások föltűnő érdeklődését. A kitüntetett figyelem a Felcsúthoz kötődő miniszterelnöknek szól. A vállalatok, amelyek képviselői a faluban, illetve a Videoton VIP-páholyában gyülekeznek, a kormányfő miatt választják e sportszervezeteket. Miért? Mit kapnak vagy remélnek cserébe?

A gyanú árnyéka vetül a beruházásokra. S Orbán döntötte el, hogy így legyen. Határozhatott volna úgy is, hogy a felcsúti intézmény alapítójaként a háttérbe húzódik, az akadémia pedig ebben az időszakban önmérsékletet gyakorol: nem nagyot, csak közepeset álmodik. És akkor – a kormány több tízmilliárdos tőkeinjekciójának, a körültekintő tervezésnek, a szigorú kontrollnak, a visszaélések megakadályozásának köszönhetően – a rendszerváltás utáni Magyarország legnagyobb szabású sportcélú állami befektetése születhetett volna meg. Sikertörténet. Ehelyett a Felcsút, Felcsút, Felcsút szentháromság a program emblémája.

A magyar sport nem, de Orbán megérdemli, hogy így legyen. Mert már saját jó tanácsát is elfeledte. A tokaji időkben még arra intett: „Ne mi kapjuk a legtöbbet!”

Az akadémián