Ma Magyarországon többségben vannak azok, akik nem tudnak sem a Demokratikus Koalícióval, sem az MSZP-vel, és semmilyen más párttal sem azonosulni, nagyon fontos lenne, hogy ők a saját identitásukat megőrizhessék… vannak emberek, akiknek ilyen értelemben nincsen módjuk a saját identitásuk kifejezésére... Ennek a feltételnek a sikerét mutatja az, hogy több tízezer ember gyűlik össze.”

Egy pártok szabad versengésén alapuló parlamenti demokráciában, hacsak nem éri el egy párt népszerűsége az összes választásra jogosult szavazópolgár abszolút többségét, mindig kisebbségben vannak a valamilyen pártot választók a más pártot választókkal és a pártot egyáltalán nem választókkal szemben. Ez a demokrácia természetes állapota: többnyire a parlamenti választáson győztes relatív többség is kisebbségi vélemény. Kisebbség a Fidesz-kétharmad is, ami 2010-ben az elnyert mandátumok arányában 68,13 százalékkal példátlan választási győzelmet jelentett a Fidesznek, az az összes választásra jogosult 43,73 százaléka volt. De általában is elmondható az elmúlt huszonkét év valamennyi időpillanatában valamennyi pártról, hogy akik nem azt a pártot választották, mindig többségben voltak az összes választásra jogosult között. Ez a hivatkozás tehát olyan közhely, amivel semmit sem lehet megmagyarázni.

Az kétségtelen, hogy pillanatnyilag a többség egyáltalán nem választ pártot, de az már magyarázatra szorulna, hogy ezt a két választás közötti félidőben egyáltalán nem szokatlan választói hezitálást, bizonytalanságot miért tekinti Juhász Péter identitásnak. A kérdés az, hogy nekem, mint kisebbségi pártválasztónak, tiszteletben kell-e tartanom a többségi pártot nem választóknak azt az igényét, hogy nyilvánosan, egymás közelségében lehetőség szerint elkerüljék az én kisebbségi identitásom megjelenítésével való – számukra zavarba ejtő, kényelmetlen – találkozást?

Azt, hogy mennyire nem elméleti ez a kérdés, jól mutatja, hogy a Jobbik nemrég – a megtárgyalásig el nem jutó – törvényjavaslatba foglalta, annyi különbséggel, hogy a nyilvánosan eltitkolandó kisebbségi identitásom nem a pártválasztásom, hanem a melegségem, és a büntetésem nem a rendezvény színpadáról kihangosított megszégyenítésem, hanem a bebörtönzésem lett volna melegségem másokban megütközést keltő népszerűsítésért. Mirkóczki Ádám, a törvényjavaslat beterjesztője Juhász Péterhez hasonlóan udvariasan biztosított róla, hogy nem velem, hanem csakis a „reklámozással” van gondja, mintha az identitásom nem én magam lennék, hanem olyasmi, amit jobb társaságban illik a fogason hagyni az előszobában. De ahogy nincsen meleg személy a melegidentitása, vagy az identitása általa választott formában történő megélése és megjelenítése nélkül, úgy nincs pártpolitikus személy sem a hite, meggyőződése és ezek kifejezése nélkül. Tüntetni azért megyünk, hogy kifejezzük a véleményünket. Ha megtiltjuk egy tüntetőnek, hogy kifejezze a véleményét, azzal a tüntetéstől tiltjuk el.

Miért kellene egy tüntetés résztvevőinek azonosulniuk egymás különféle identitásaival, már azon kívül, hogy van egy dolog, a tüntetés meghirdetett célja, amiben valószínűleg egyetértenek? Minden, ami ezen kívül van, jelenjen meg akár öltözködésben, viselkedésben, transzparens felirataként, szónoklatként, bekiabálásként vagy pártjelvényekben és pártokhoz köthető személyek jelenlétében, olyasmi, ami nem feltételezi a többi résztvevő egyetértését. Jelenleg éppen csökevényes demokratikus kultúránk felszámolása zajlik, ami ellen nem lehet úgy tiltakozni, hogy egy tüntetés erejéig sem tudjuk elviselni egymás véleményét, hogy normaként állítják a szervezők a résztvevők elé a politikaellenességet és véleménynélküliséget, arra hivatkozva, hogy jelenleg ez a többségi álláspont. A Milla feladata éppen az lenne, hogy tényleg sajnálatos közállapotainkon megpróbáljon változtatni, a sajtószabadság védelmezőjeként ezzel a kiábrándult közhangulattal szemben érveljen a vélemények sokszínűsége és az ezt feltételező pártpolitizálás létjogosultsága és megjeleníthetősége mellett. De ellenkezőleg, akár az LMP a pártpolitikában, nem felszámolja, hanem növeli a bajt azzal, hogy az eddigi kétoldalú szembenállás szereplőit megpróbálja egyformán gyűlölni és kirekeszteni.

Amikor január 2-án az Opera előtt tüntetve láttam, ahogy a dresszkóddal uniformizált úri közönség a retrográd alaptörvényt ünnepli, nem gondoltam volna, hogy hamarosan az utcán tüntetőknek is dresszkódja lesz. Lehet, hogy Tamás Gáspár Miklós számára (Gyertek el mind!, október 17.) a vélemények pluralizmusát, „mindenféle ellenzéki hangok megszólaltatását” jelenti, ha egy tüntetésről kirekesztik a pártokat és pártvéleményeket, számomra azonban ez a kirekesztés is elfogadhatatlan.