A szovjet diktatúra elleni magyar összefogás, a demokráciáért való bátor kiállás egész világon elismert vagy legalábbis felismert napja volt 1956. október 23-a. Ötven évvel később, 2006. október 23-án a fél világ velünk akarta ünnepelni e dicsőséges nap 50. évfordulóját: állam- és kormányfők, királyi házak képviselői zarándokoltak ide, hogy fejet hajtsanak a nemzeti összefogás és szabadságharc emléke előtt. 

Az ünneplést Orbán Viktorék beáldozták a demokratikusan megválasztott kormány megbuktatásáért folytatott, már több mint négyéves küzdelmüknek, és a nemzetmegosztás tobzódásává tették. Pár hete, ópusztaszeri pontifikációjában Orbán Viktor egy keresztre emlékeztető, lepelbe burkolt pogány bálvány előtt jézusi és pogány tanítások amalgámjával próbálta szentesíteni nemzeti megosztottságunk – „két hagyomány, két felfogás, két eszmerendszer, kétféle szív” – évek óta hirdetett (a haza nem lehet ellenzékben!) kitaszító doktrínáját.

Nekünk, akik szívünkön viseljük népünk újraegyesítésének ügyét, be kell látnunk: a Fidesz megosztó szakrális nacionalizmusának hitrendszerével szemben észérvekkel nem sokra mehetünk. Különösen most, miután Ópusztaszeren Orbán Viktor a Jó pásztornak adta ki magát. Amíg a tanítása szerint turulba születő hívei elfogadják messiási mivoltát, csak ezt értethetjük meg velük: bármikor boldogan fogadjuk köreinkben mindazokat, akik felismerik, hogy nem jutnak levegőhöz a mitikus madárban.

Sokkal nagyobb a felelősségünk sajátjaink, a szekuláris demokrácia híveinek táborán belül, akiknek elméletileg hallgatniuk kéne észérvekre, még ha láthatólag leginkább érzelmi begyökerezettségek osztanak is meg minket.

Az utóbbi hetekben demokratikus körökben központi témává vált az összefogás. Ez nagy örömünkre szolgálhatna nekünk, akik láttuk a kialakuló despotizmusban rejlő veszélyt, és már több mint egy éve kongatjuk az összefogásra hívó harangokat, ahogy valaha a templom harangja szólította a falu népét, ha tűzvész vagy áradás fenyegetett. Összefogás címszó alatt most azonban többnyire csak arról hallunk, hogy ki kivel miért nem tud vagy akar összefogni.

Persze megértem, hogy vannak pártpolitikai érdekek, és léteznek az ország érdekeit messze túlhaladó egyéni ambíciók. Mint ahogy a falvakban is perlekedtek, sőt pereskedtek a szomszédok meg az örökösök egy talpalatnyi földért, ám a harang szavára mindannyian összefogtak falujuk védelmére.

Ma már senki sem tehet úgy, mintha nem hallaná a hívó szót, csak sokan nem tudják még levetkőzni régi beidegződéseiket. Például akit legénykedése meggyőzött, hogy képes egyedül ellenállni az árnak. Mások nyilván túl kevésnek, jelentéktelennek érzik magukat, és attól tartanak, elvesznek a sokaságban, ha beállnak a többiek közé a gátra. A legmegdöbbentőbb az, hogy fiatalok tesznek úgy, mintha utolsó esélyük lenne a hatalmi struktúra csúcsára kerülni, és talán fel sem fogják: ha feljutnának is oda, túl tapasztalatlanok, semhogy megállják a helyüket.

Nem a politikusokkal kéne foglalkoznunk. Mindenkivel meg kell értetnünk: közeledik az egyetlen esély, hogy megvédjük, amit még nem mosott el a kétharmados ár, és helyreállítsuk a demokrácia intézményeit, amelyeket a fülkeforradalom nevében romboltak le egyéjszakás törvények buja áradatával.

Legalább most, az összefogás közelgő ünnepére, ötvenhat 56. évfordulójára készülve fogadjon el minden jó érzésű ember egy minden megosztó beszédet vagy akár gondolatot kizáró moratóriumot. Mert a rossz gondolat – még ha nincs is kimondva – elvehet az együtt ünneplés, a boldogító összefogás öröméből.

Nekem is lett volna miért elleneznem az ünneplés terveit, hiszen helyesebbnek tartanám, ha október 23-án a Bem téren hallgathatnánk meg azokat, akik a demokrácia védelmére hívnak fel minket. Nem szólaltam meg, tudván, hogy a millások nagy többségének nem fűződik személyes élménye ’56-hoz és a Bem térhez, és október 23-a nem oda, hanem a Szabad sajtó úton nemrég létrejött közösséghez fűzi őket. A Szolidaritást meg a Clark Ádám térhez. Sokkal többet jelentene számomra a Bem tér, de az összefogás egyik gyönyöre éppen az, ha a hozzánk közelebb álló gondolat feladásával fejezhetjük ki egymás iránti megértésünket.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy fel kell adnunk álmainkat. Én 78 évesen még elég fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy elképzeljem: egyszer még ott lehetek a Bem téren barátok között, reménnyel telve, ha már annak idején csak a komlói szénbánya mélyén álmodozhattam a diktatúra bukásáról. A demokrácia csírája ugyanis abban a bizonyos háború utáni három bibói évben fogant meg bennem, majd ’56 reményteljes napjaiban ismertem fel, hogy könnyebb lenne meghalnom érte, mint élnem nélküle. Később, emigrációs újjászületésemben úgy szívtam magamba a demokráciát Amerikában, mint csecsemő az anyatejet.

Ha rajtam múlna, október 23-án a Bem téren fejet hajtanánk ’56 hősei és áldozatai előtt, és felesküdnénk legfőbb közös kincsünk, a demokrácia védelmére. És köszönetet mondanánk mindazoknak, akik három évtizeddel később újraélesztették ’56 szellemiségét. Mindenkinek, Vásárhelyi Miklóstól Demszky Gáboron át Orbán Viktorig. Mert ez a demokrácia legfontosabb leckéje: sosem zárjuk ki a másként gondolkodókat.

Már többször hallottam: ha most összefogunk is, mi lesz október 24-én és azután? Demokratikus összefogásunknak éppen arról kell szólnia, hogy együtt dönthessük el: mikor mit akarunk elérni, és kik képviseljék eszményeinket, még ha azok nem esnek is teljesen egybe. Lehetnek, akik már megalkotott, mindenre kiterjedő programokkal akarnak belépni az összefogásba, és lehetnek, akik csak egy ügyet akarnak képviselni. A szekuláris, liberális demokrácia lényege éppen az, hogy készen állunk ésszerű kompromisszumokra, és örömünket leljük a közös cél érdekében létrehozott összefogásban. Az ’56-os összefogás legméltóbb megünneplése éppen az lesz, ha mindannyian, akik ezt a szellemiséget képviseljük, ott leszünk 23-án barátainkkal, ismerőseinkkel a Szabad sajtó úton, az Erzsébet hídtól ameddig a szem ellát.

A tüntetéssel kapcsolatos vitáról több anyagot talál itt>>>