A magyar politikai-társadalmi-szellemi életben végre megindult az ébredés, eszmélés, felvilágosodás folyamata a „centrális erőtér” abszolutista hungaro-monokráciájával szemben. Ennek keretében kap egyre nagyobb hangsúlyt – egyelőre inkább szavakban – az összefogás, az együttműködés. Ma ez a demokratikus oldal politikai megnyilvánulásainak nemcsak az egyik legtöbbet használt terminusa, hanem vezéreszméje.

Éppen itt van azonban egy olyan belső ellentmondás, dilemma, amit meg kell oldanunk, ha valóban ki akarunk törni a magunk teremtette harapófogóból. Bajban vagyunk. Sokat használjuk a terminust, de többnyire absztrakt módon. Mindig van ugyanis mögötte egy megszorítás, egy dilemma, egy feltétel, az összefogáshoz egy kifogás, amely azt akarja rögzíteni, hogy a hozzászóló hivatott az összefogás vezető pozíciójára. És ami még rosszabb, többnyire azt is rögtön hozzáteszik, hogy az illető politikus és az általa képviselt párt/vagy mozgalom mely másik irányzatot (például egy másik ellenzéki parlamenti pártot) kívánja kizárni az összefogásból. (Egyik esetben sem a Jobbikról van szó.)

Félve hallgatom ezeket a megnyilatkozásokat. Félek, amikor az egyik ellenzéki párt fiatal vezetője magabiztosan kijelenti, hogy ők, a tiszták és feddhetetlenek minden bizonnyal megnyerik a következő választást. (Az „összefogás” itt azt jelenti: gyertek ide az Én Zászlóm alá.) Félve hallgatom, amikor a másik ellenzéki párt szintén ifjú vezetője szintén magabiztosan kijelenti, hogy a harmadik ellenzéki párt nem alkalmas arra, hogy vele ők – ők, a tiszták és feddhetetlenek – összefogjanak.

És félek, amikor egyes (nem mindegyik) újonnan alakult mozgalom vezetői ugyanezt teszik. Magabiztosan kijelentik, hogy ők – a tiszták és feddhetetlenek – egyik létező párttal, sőt egyik pártonkívüli mozgalommal sem hajlandók közösködni. Csatlakozzon mindenki őhozzájuk, jöjjön mindenki az ő tüntetésükre.

Azt azért hozzá kell tenni, hogy az említett harmadik párt vezetője nemcsak azt jelentette ki, hogy kész minden demokratikus erővel összefogni, hanem azt is, hogy nem magát akarja miniszterelnöknek jelöltetni, tehát az összefogást nem vezetni akarja, hanem erősíteni. Egy fecske azonban nem csinál egyedül demokráciát. De még egy sas sem.

A helyzet súlyos.

Az a veszély fenyeget, hogy a belső dilemmák, tisztázatlanságok megtörik az összefogás erejét, és hosszabb időre beágyazzák a jelenlegi monokrácia hatalmát. Az összefogást szüntelenül korlátozza egy belső visszafogás, a lehetséges szövetségesekkel szemben éreztetett kifogás, amely olykor már vádaskodássá, ráfogássá duzzad. A folyamat eredményeként az összefogásból melléfogás lesz, és eredménytelenné (végső soron nyafogássá) válik.

Bocsánat, ez nem játék a szavakkal, hanem a vállalt cél, az összefogás eszméjének természetéből fakadó belső ellentmondás jellemzése. Ezen kell túljutni. Ne maradjunk a felületnél. Ne tulajdonítsuk a dilemmát csupán az egyes szereplők hibájának, gyengeségének, hanem vizsgáljuk meg az okokat, amelyek létrehozták.

Ezt a demokrácia és a hatalom viszonyában, a demokrácia élményének hiányában találhatjuk meg.

Egy alapvető kérdést kell tisztáznunk: Mi az a cél, amelyet első helyre teszünk, amiért mindannyiunknak össze kell fogni? A cél a demokrácia megvalósítása, kiteljesítése, ennek csak eszköze, bár megkerülhetetlen eszköze a jelenlegi hatalom felváltása. Nem elég a hatalom átvétele, hanem tartalmában és lényegében másféle hatalmat kell teremteni. Nem egy másik centrális monokráciára van szükség, amely esetleg szép okosan „bevezeti” a demokráciát, hanem a sokszínű társadalmat sokszínűen képviselő politikai közösségek folyamatos, ismétlődő megegyezésére a demokrácia érdekében.

Azért kell ezt megtenni, mert csak a demokrácia vezethet a gazdaság olyan tartós fellendüléséhez, amellyel beilleszkedhetünk a fejlett országok sorába, és csak ez az útja annak, hogy a társadalom jóléti szintje is emelkedjen, vagyis hogy a gazdasági fejlődés eredményeiből a társadalom eddig ebből kizárt tömegei is részesedjenek. Márpedig nálunk, és a hozzánk hasonló sorsú országokban ez a népességnek több mint felét alkotja.

A nyugat-európai és észak-amerikai centrumországok történelmében a győztes polgári forradalmak egyszerre vitték előre a demokráciát, a gazdaság fejlődését és a társadalom széles tömegeinek életminőségét. A welfare state múlt század közepén történő létrejötte megteremtette a demokrácia minden addiginál fejlettebb és magasabb formáját.

A további út ugyan nem volt problémátlan, de ennek alapelveit ma is őrzik.

Nekünk viszont az a sors jutott, hogy sohasem vívtuk ki a magunk erejéből a demokráciát. Az érte vívott harcokat (1848, 1918, 1956) véresen elbuktuk. Ez a magyar „zsákutca” lényege, ez ellen harcoltak legjobbjaink Kossuthtól és Széchenyitől Adyn és Bibón át a rendszerváltás nemzedékéig.

Most, 2010-ben viszont a társadalom többsége (ha nem is kétharmada) szavazott igennel egy új centrális monokráciára.

1945-ben, majd 1990-ben nemzetközi döntéssel ajándékba kaptuk a demokráciát. Megkaptuk, de nem tudtunk igazán jól élni vele. Ennek következménye, hogy 2010-ben a társadalom többsége (ha nem is kétharmada) szavazott egy új nemzeti jelszavakat hangoztató demokráciahiányos abszolutizmusra. Amely azóta bebizonyította, hogy képtelen a társadalom valódi kérdéseinek megoldására, ezért új és új eszközökkel erősíti teljhatalmát.

Most az a történelmi feladat áll előttünk, hogy a magunk erejéből, a magunk döntésével, a társadalom haladást kívánó erőinek – igen! – összefogásával kell megharcolnunk azért, hogy a magyar társadalom, a nemzet sorsát együtt az előrevezető útra segítsük. Kimentve a történelmi zsákutcából, és abból a harapófogóból, amelybe a 2010-es kormány beleszorította. A zsákutca megmaradt, csak újraköveztük.

Ebben valamennyi, 1990 után politikai erőnek, pártnak, mozgalomnak megvan a maga felelőssége. A rendszerváltás szerveződő erői az 1980-as évek végén tisztában voltak a feladat nagyságával. Közösen vállalták az akkori autokratikus rendszer felszámolását, a demokrácia megteremtését. Egyetértettek abban, hogy ez az egyetlen lehetséges útja a gazdasági fejlődésnek, a társadalom jólétének. Amikor azonban a régi hatalom valóban eltakarodott, és ők maguk a hatalom közelébe kerültek, vonzásának nem tudtak ellenállni. Szekfű Gyula (más korról mondott) terminusát alkalmazva „valahol utat tévesztettek”. Fontosabbnak tartották a hatalom megszerzését és megtartását (hitük szerint ugyan a jó cél érdekében), mint a demokratikus, gazdasági és társadalmi reformok következetes végrehajtását. Ennek következménye, hogy az átalakulás folyamata nem érte el azt a szintet, amit elérhetett volna.

A társadalom nagyobbik része nem tapasztalhatta meg pozitív hatását, és úgy érzi, hogy a senki földjére került. A rendszerváltás ígéretesen indult folyamata pedig fokozatosan lelassult.

Mi tehát a teendő?

Csak látszólag elvont kérdés, hogy a szerveződő ellenzéki erők gondolkodásában milyen viszonyban áll egymással a demokrácia + modernizáció + társadalmi jólét megteremtésének célja, és a hatalom megszerzésének eszköze. Nyilvánvaló, hogy ezek összetartoznak. Demokratikus kormány nélkül nincs demokratikus társadalom és nincs gazdasági fejlődés. A monokratikus abszolutizmus hatalmával szemben tehát meg kell teremteni, szívós, kemény munkával ki kell építeni a demokrácia hatalmát.

A hatalom azonban csak eszköz. Ha az mutatkozik a legfontosabbnak, ha folyton csak arról van szó, hogy ki kivel halandó szóba állni, és hogy már most jelöljük meg, ki a legalkalmasabb a leendő miniszterelnöki posztra, akkor az egész félrecsúszik. Elvész a feladat igazi nagysága, az együttműködés szükségessége. A monokráciával szemben nem a monokrácia eszközeivel kell harcolni.

Ezzel szemben azt kell mindenkinek az értésére adni, hogy minden haladó erő együtt kíván működni a tartós és szerves magyar demokrácia megteremtésében. Nem a hatalom megszerzése érdekében tesszük, hanem hogy REN-DEZZÜK VÉGRE KÖZÖS DOLGAINKAT. Abban a szellemben, amit az Eötvös Károly Intézetnek a jogállam helyreállításáról nemrég közzétett elemzése képvisel. Előbb az egész társadalmat érintő dolgokban kell megegyeznünk, utána jönnek a szervezeti és személyi kérdések. A fordított sorrend a semmibe vezet.

Ha együtt visszük a csomagot, nem ejtjük egymás lábára.