Érezhető, hogy a szenvedélyek annyira fölforrósodtak az ellenzéken belüli elkerülhetetlen viták nyomán, hogy a legtöbb esetben rendkívül racionális és logikus szerző is szélbe szórja félelmetes elemző tálentomait, sőt: az arány- és humorérzéke is megszenvedi a fölindultság hatását.

Bauer Tamás fölhánytorgatja a Millának valamelyik nyilatkozatát, amely szerint az újrakezdés úgy lehetséges, hogy a rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad minden politikai variánsát elvetjük. A Milla nyilatkozata szerint nincs nagy különbség a második Orbán-kormány és elődei között. Én most hallok erről először.

A Milla nem párt, hanem informális mozgalom, amely az ellenzék úgyszólván minden áramlata számára rokonszenves elveket képvisel, mindenekelőtt a szabadságjogok védelmének, majd kiterjesztésének ügyét. Ha párt lenne, alaposan szemügyre kellene vennünk a programdokumentumait, mielőtt csatlakozunk hozzá vagy szavazunk rá. De nem ez a helyzet.

Ami a dolog érdemét illeti, a saját álláspontom Bauer Tamásé és a Milláé között helyezkedik el: azt hiszem, nem tagadható, hogy a korábbi kormányzatok (beleértve még az első Orbán-kormányt is) többnyire, valamelyest demokratikusabbak és szociálisabbak voltak, mint a jelenlegi. Tehát van különbség. (Mellesleg a demonstráció egyik szónoka az a volt miniszterelnök, akinek a működése a Milla által bírált, Bauer Tamás által védelmezett korszak végére esik. Bajnai Gordon véleménye nyilván közelebb áll a Bauer Tamáséhoz, mint a Milláéhoz. Mi akkor a baj? Ez a vélemény is hangot kap egy lényege szerint pluralista eseményen. Tehát a Milla elviseli a Bauer Tamáséhoz hasonló véleményt, de Bauer Tamás nem tűri el az övétől különbözőt.)

És mekkora kunszt az, kedves Tamás, hogy valamely magyar kormányzati szisztéma jobb legyen, mint a mostani Orbán-rezsim? Lásd be, kérlek: nem nagy kunszt.

A rendszerváltás óta eltelt idő: hanyatlástörténet. Ez a hanyatlás egészen addig tartott, ameddig – learatva a kudarc keserű termését – a Fidesz meg nem döntötte a demokratikus köztársaságot. Ez iszonyatos, de a demokratikus köztársaság (1989–2010, R. I. P.) nem véletlenül lett megdönthető. Nem volt jó anyja gyermekeinek.

Nem restauráció a cél – erről nem is érdemes beszélni, mert nem lehetséges –, hanem a köztársaság újraalapítása. A köztársaság lezárult (vagy félbeszakadt) történetéről beszélgetnünk kell, de szerény nézetem szerint most az újjáalapításról vagy az új alapításról kell töprengenünk. Tesszük is, ki így, ki úgy.

Az elmúlt napokban tisztázódott, hogy az október 23-i Milla-tüntetés nem a volt miniszterelnök „zászlóbontása”. A funkciója:mindenféle ellenzéki hangok megszólaltatása a mély gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális válság aggasztó körülményei között. Magyarán: tiltakozás, erőgyűjtés, még nem maga a szükséges politikai akció.

Mindeközben mindenféle szereplők kifejtik a maguk – természetesen – vitatható álláspontját, nagy a veszekedés: „hangos és követelő”, mondta a demokráciáról Bibó István. És csakugyan.

Ez most nem a megfelelő pillanat arra, hogy találgassak: miért nem akar eljönni a DK, miért tartózkodó az LMP és az MSZP. Mindannyian tévelygünk és botladozunk a válság és a formálódó puha diktatúra ködében, azon a rommezőn, ami a demokratikus köztársaság volt valaha. Valamennyien mondtunk itt az elmúlt hetekben elhamarkodott mondatokat, én is. A fizetés, jutalom és hála nélkül tevékenykedő, nem hivatásos szervezők által bizonytalanul összeeszkábált rendezvény a magyaros bizalmatlanság, no meg a nagyon is profi manipuláció, dezinformáció megszokott mérgesgáz-felhőjében imbolyog.

Lehetetlen ugyanakkor, hogy ezt az alkalmat bárki kihasználhassa arra, hogy foglyul ejtse a rengeteg irányzatból, árnyalatból összeálló „ellenzéket”, amely egyelőre nem más, mint csalódott, elkeseredett, fölháborodott, tiltakozó gyülekezet, nem pedig stratégiailag tervezett mozgalom. Ilyenek a közállapotok.

Amikor majd a köztársaság újjáalapítására kerül sor, akkor nyilván nem lesz helyes, ha elmossuk a nézetkülönbségeket az olyan radikális antikapitalisták között, mint (több mint évtizede már) e sorok írója,meg a szociáldemokraták, liberálisok, toleráns konzervatívok és a jelenlegi rendszer többi ellenzője között. Voltaképpen most se mossuk el, de a polgári demokrácia szokványos, ám oly fontos eljárási szabályainak és egyéniségvédő intézményes jogi technikáinak védelmében egyetérthetünk: ezek visszahódítása jelentheti a majdani, tartalmi politikai viták és küzdelmek keretét – ha nem akarjuk, hogy a növekvő elkeseredés keserves konfliktusokhoz, netán vérontáshoz vezessen.

Az új berendezkedés formáit –s ez azt is jelenti: a hagyományait! – nekünk, a mai ellenszegülőknek kell kiharcolnunk. Ahogyan ez lenni szokott, a NEM-ben értünk egyet, nem az IGEN-ben. Ez természetes egyébként. Ámde a NEM életfontosságú.

Mindenféle gyűlölködés és acsarkodás nélkül – ebből máris több van, mint elég – szembe kell szegülni a tekintélyuralmi tendenciákkal, nemet kell mondani az alkotmányellenes alkotmányra, az állami centralizációra, a szegények kirekesztésére, az elvadult egyenlőtlenségre és igazságtalanságra.

Jöjjön el mindenki.