A gázáremelés kommunikációja olyan, mint a magyar foci az ellenfél kapuja előtt. A saját térfélen még tartja magát a csapat, a félpályán már szétszakad, a tizenhatosnál kavarodás, a kapu előtt pedig óvodásokat megszégyenítő mozdulatok, csapattársukat rúgják fejbe, mígnem valaki három méterről az üres kapu fölé tekeri a labdát. Amit persze dicsérni kell, hogy ez így nagyon jó, csak még egy apró javítás, és kész, ne figyeljetek a röhögő ellenzőkre.

Rémes dolog ez a gázáremelés. Minden évben jön és jön, nem lehet elfutni előle, valamit mindig csinálni kell, valami kapura lövésszerűt össze kell hozni. Az év során még magabiztosak. Ha nyár van, akkor emelünk/nem emelünk, a kívánt rész aláhúzandó. Esetleg bemondjuk, „nem-lesz-gáz-ár-e-me-lés”, de olyan félreérthetően, hogy egy pártnak még egy világháborút is hamarabb elfelejtenek, mint ezt. Vagy kiállunk PR-hadak élén, szóvivőstül, lendületesen, széles mellkassal, és a nemzeti országos magyar nagy felemelkedési össz-szövetségi megaterv jegyében valami olyan értelmetlen katyvaszt jelentünk be, hogy abból egy épkézláb tudósítást nem lehet összehozni, aminek folytán persze számos újabb határozott-ideges cáfoló sajtóközlemény is kiadható. (Ez kurzusfüggetlen recept.) Vagy a baráti tévé empatikus riporterének álspontán kérdésére bemondjuk, „jövőre talán mégsem tudjuk tartani a gázárakat”, és ezzel elintézettnek véljük a problémát. Esetleg belegabalyodunk a mindentől jajgató energiaiparnak tett ígéreteink szövedékébe.

A jelek szerint ismét a tizenhatos környékén járunk az ismeretlen ellenféllel vívott küzdelemben. Most azt találtuk fel, hogy a gazdagoktól elveszünk, és azt a szegényeknek adjuk. Igaz, részleteiben egyelőre az elvevést dolgoztuk ki. Hogy mi az ok? Mi más, természetesen a Magyarországon belül mindig emelkedő nemzetközi árak. És ahogy nyakunkon a január, úgy állunk megint az üres kapu előtt, hát valaki vállalja már el, és tegyen legalább egy szimbolikus lövőmozdulatot. Ilyenkor az ügyeletes felelős remegő kézzel felír magának néhány számot, ennek-annak ennyi és annyi, ami aztán a közlönyben elrejthető vagy valamilyen statisztikázós maszlaggal bejelenthető (rendszerfüggetlenül, ld. fent), amiből majd úgyis kibogarásszák, hogy akkor végül is mennyi az annyi, háromegésznégy, kilencegészhat, tizenkettőegésznyolc stb. A számokat a sajtó felkapja, körbehordozza, pár napon át csócsálja, majd elfelejti. A politikus ezalatt a bunkerek kulcsai után matat, hogy mi lesz, ha megindul a nép.

De nem indul meg. Tény, hogy egyre többet kell költenünk a rezsire, de ennek talán a bér oldalával is kellene törődnie valakinek, nem csak azt mantrázni, hogy mostantól nem emelkedhetnek a gázárak, amelyek ettől még nyugodtan emelkednek.

A gázár továbbra is a politikusi idegbaj központi tárgya. Pedig nem lenne ez olyan nehéz. A tarifa elvileg nyilvános nemzetközi tőzsdei árakon alapul. A képlet titkos ugyan, de ha a gázár azt követné, okos emberek már rég megfejtették volna. Lásd a benzint, ami szintén egy titkos Mol-formulán alapul, de mivel betartják, a GKI nagyjából pontos előrejelzéseket adhat. A benzinárképzést politikus, nép egyaránt láthatólag elfogadja. Kormányon elillant az ellenzéki nyolc év során a 200-300 forintos benzinárak körül vert folyamatos Fidesz-hiszti is. A gázárra most az a szabály érvényes, hogy Orbán Viktor mondja meg, mennyi, és kész. Így lehet tárgyalgatni, képleteket átkeverni, csókosoknak adni, többiektől elvenni, amiből a nyilvánosság sokszor ismét csak az ideges trükközést látja. Így kétségtelenül kordában tartható a zsigerből emelést követelő energiaipar, erősödik a klientúra és a pártkassza is dagad. Miközben az átláthatóság ortodox mocskától bűzlő amerikai tőzsdén a gázárak a hatodukra estek.