A nemzeti oligarchák állami pénzből való kistafírozása igazságtalan és antidemokratikus, joggal borzolja minden jóérzésű ember kedélyét. Mi több, elszívja a levegőt a gazdasági fejlődés elől, és hátráltatja a középosztály megerősödését. Mióta a világ világ, a vagyonosok mindig is küzdöttek a hatalomért. A feudalizmusban a vagyon megvédésének és gyarapításának legbiztosabb eszköze a katonai és politikai hatalom birtoklása volt. A valódi hatalmat mindig is azok tartották kezükben, akik a földet és a vagyont birtokolták. Niall Fergusson A pénz felemelkedése című könyvében idézi II. Pius pápa Cosimo de’ Mediciről írt feljegyzéseit: „A politikai kérdések az ő házában dőlnek el. Azé a tisztség, akit ő választ... háborúról és békéről dönt...”

A modern állam a hadsereg felállításával, központi hatalmának megerősödésével képessé vált a magánvagyonok megvédésére, ezzel párhuzamosan törvénybe iktatta a tulajdon védelmét. A védelemért cserébe az állam adót szedett, mellyel nem csupán jövedelemre tett szert, hanem korlátozni tudta a gazdagok hatalmát is. Ezzel a modern állam a kisebb jövedelmek számára is biztonságot garantált, megsokszorozódtak a kistulajdonosok, és megteremtődött az esély a polgári középosztály kialakulásához. A tulajdonjog védelme döntő lépés volt a demokratizálódás útján.

A gazdasági hatalom demokratikus keretek között is koncentrálódik. Daron Acemoglu, az MIT (Massachusetts Institute of Technology) közgazdásza azt kutatta, működhet-e eredményesebben egy oligarchikus társadalom a demokráciánál. Az oligarchikus rezsimekkel ellentétben a demokráciákban a politikusokat a választó tömegek emelik hatalomra, így a politikai hatalom kiegyenlítődik a kevés vagyonos és a vagyontalan tömegek között. Az oligarchikus csoportok úgy igyekeznek a politikai döntéseket befolyásolni, hogy a gazdasági versenytársak előtt növekedjenek a piacra lépés akadályai. A bennfentesek kedvezményes állami hiteleket, nemzetközi fejlesztési forrásokat, vám- és exporttámogatásokat eszközölnek ki az állam által működtetett bankoknál és fejlesztési ügynökségeknél. Míg ők extraprofitra tesznek szert, mások lemaradnak a versenyben. A demokratikus tömegek viszont képesek abba az irányba tolni a politikai elitet, hogy az állami bevételek újraelosztása igazságosabb legyen: több forrás jusson kisvállalkozás- és infrastruktúra-fejlesztésre, oktatásra, bérekre. Acemoglu arra jutott, hogy a kedvezményezett oligarchikus csoportok, még ha kivételesen tehetséges vállalkozók is, versenytárs nélkül idővel hatékonytalan üzembe kerülnek, ráadásul gátolják az új, innovatív iparágak betörését. A gazdaság rövidesen leszálló pályára kerül. Az oligarchikus társadalom erősödésével nem csupán a polgárok életszínvonala és az esélyegyenlőség csökken, hanem egyre drágul a gazdaság fenntartása, romlanak a gazdasági növekedés kilátásai. Fejlettebb demokráciák ezzel szemben, még az újraelosztás okozta torzító hatások ellenére is, jobban segítik az innovációt és a versenyt, és így sikeresebb gazdasági pálya megvalósítását teszik lehetővé.

Oligarchikus társadalmat Európában is vizsgálhatunk, például Oroszországban. Elemzők szerint a Szovjetunió összeomlásakor a reformista csoportok úgy látták, hogy széles támogatottságú demokratikus pártok híján csak erős tulajdonoscsoportok tudják megakadályozni a kommunista visszarendeződést, ezért az ország javainak egy jelentős részét tudatosan juttatták pár tucat erős ember kezébe. Oroszországban ma 20-25 oligarcha ellenőrzi a teljes termelőipar 40 és a részvénypiac 60%-át. Ez az arány a nyugat-európai és az észak-amerikai országokban jellemzően 3-4%. Az orosz oligarchák által birtokolt iparágak: az olajkitermelés, a vas- és szénbányák, a műtrágyagyártás és az autóipar nem csupán stratégiai fontosságúak, hanem a világpiacon is ezek a legjobban eladható termékek. A bennfentes elit politikai kapcsolatai révén pénztámogatásokkal, állami befektetésekkel, földadományokkal bővítheti termelését.

Két orosz közgazdász, Szergej Gurijev és Andrej Pacsinszkij arra volt kíváncsi, vajon a helyzetbe hozott oligarchák képesek-e vagyonukat az ország javára működtetni. Azt találták, hogy az általuk birtokolt cégek 8%-kal magasabb produktivitást mutattak más orosz magán-, illetve állami cégeknél. Ugyanakkor több mint 10%-kal elmaradtak a külföldi tulajdonú vállalatoktól. Az oligarchák még erős piaci pozíciójuk ellenére sem tudtak volna ilyen eredményt produkálni, ha nem kapnak jelentős állami kedvezményeket. Mégis a kilencvenes években az orosz oligarcháknak fontos szerepük volt abban, hogy Oroszország nyugati orientációja és világgazdasági szerepe megszilárdult. Gurijevék ugyanakkor megállapították, hogy az orosz oligarchák alig tudtak hozzájárulni a piacgazdasági reformokhoz, tevékenységük pedig tartósan rombolja a piaci versenyt, hátráltatja a középosztály kialakulását, ezzel a demokrácia fejlődését.

Vlagyimir Putyin színre lépése új helyzetet teremtett. A Hodorkovszkij-üggyel világossá tette, hogy aki tőle független politikai erőt támogat, annak sem tulajdonát, sem személyi biztonságát nem tartja tiszteletben. Bár a Jukosz államosítása és Hodorkovszkij bebörtönzése jelentős tőkekivonást eredményezett Oroszországból, Putyinnak megérte ez a gazdasági áldozat: az orosz oligarchákat egyöntetűen saját befolyása alá vonta. Ivan Krastev bolgár politikatudós szerint a putyini új autoriter rezsim ártalmassága meglepő módon éppen a rendszer nyitottságában áll. Mivel az elnöki túlhatalom nem ad lehetőséget a belpolitikai váltógazdaságra, és az innovatív gazdasági szereplők elé is folyamatos gátakat emel, a tehetséges és tanult középosztály érvényesüléséhez az országból való távozás kínálja az egyetlen utat. Az elmúlt tíz évben kétmillió orosz ment külföldre dolgozni. A szűk középosztály krémjének távozása korlátozza az országot a fejlődésben, viszont lehetővé teszi a fennálló rezsimnek, hogy egy reménytelen és beletörődött társadalom felett még hosszú ideig működhessen.

A polgári tulajdonosréteg megalapozása a kelet-európai demokratikus rendszerváltás kulcskérdése volt, és rengeteg ellentmondással járt. Magyarországon is keletkeztek igazságtalan előnyök, láthatóvá vált a korrupció, és sokan gondolják, hogy az új tulajdonoscsoport politikai kapcsolatok révén alakult ki. Ennek ellenére itt gyorsan stabilizálódtak a demokrácia és a piacgazdaság intézményei, széles körben lehetővé vált a vállalkozás, és erősödött a polgárosodás. Nem alakultak ki az oroszországihoz hasonló viszonyok. Az utóbbi két évben azonban megváltoztak a játékszabályok. Az erős államot építő Fidesz-kormány a politikai és a gazdasági versengés előtt is akadályokat emel. A visszamenőleges törvényhozással, a szerződések egyoldalú megváltoztatásával a kormány a gazdaságban is megrongálta a jogállam kereteit. A közpénzek bennfenteseknek való kifolyatásával, és az állami földek vitatott bérbeadásával olyan folyamatok bontakoztak ki, amely során egyre több hazai és külföldi vállalkozó lehetetlenül el.

A Transparency International 2011. évi Nemzeti integritás tanulmánya is megállapítja, hogy Magyarországon az elmúlt években nőtt a korrupció. Az államnak a gazdaság finanszírozásában és szabályozásában megnövelt szerepét már nem egyensúlyozzák ki pártatlan ellenőrző intézmények. Hiányoznak a korrupciót gátló alapvető intézkedések, például a közbeszerzési vagy az agrártámogatásokat listázó nyilvános adatbázis. Teljesen új gyakorlat, hogy kormányhoz közeli cégek frontemberei állami pénzek elosztásáról döntő csúcshivatalokba kerülnek. Úgy tűnik, egyre inkább a putyini modell válik mértékadóvá. Nálunk azonban nincs szükség arra, hogy államilag kipárnázott nagyvállalkozók biztosítsák a demokrácia stabilitását. Magyarországon van európai polgárság, és a fejlett világba integrálódott gazdaság működik. A nagyvállalkozók kistafírozása kizárólag a kormányelit hatalmának erősítését célozza. A gazdasági verseny súlyos torzítása, hasonlóképpen a médiamonopóliumok kiépítése vagy a pártversenyt korlátozó választási törvény, jelentősen korlátozza a demokráciát, és megfosztja az országot a gazdasági kilábalás és fejlődés lehetőségétől.

Még szerencse, hogy Magyarország a szabad világ része. A képzett és kreatív középosztály mehet, amerre lát.

A szerző nemzetközi fejlesztési szakértő