Tizenegyre ígérik a gyilkosokat, de már reggel kilenckor ott ülök a ház előtt. Borong az ég, eső szitál, évtizedes kátyúkba gyűlik a víz. Három éve itt gyilkolták meg állatok kilövésére gyártott vadászpuskával a munkába induló Kóka Jenőt. Nézem a bokrokat, a koszlott villanyoszlopot, az ütött-kopott utat, a szegényes kerítést, a mindenütt málló vakolatot. A nagy világon e kívül nem volt számára hely, ezt látta hát utolsó pillantásával a levadászott ember.

Nem tudom, hányan tapsoltak ebben az országban Kóka Jenő és a többiek halálának, de nem lehettek kevesen, és ők ma is azt gondolják magukról, hogy még mindig nincsenek elegen. Ezt abból gondolom, hogy gyilkosait a megveszett szélsőjobb még ma is mentegeti. Magyarok, rendben, akkor hát ne Móriczot olvassatok, hanem kommenteket, s meg fogjátok tudni, hogy hol éltek. Úgy értem, kik között. Gyilkosok között, akik lesből lőttek ártatlan gyerekre.

Mert ebben az országban mentegetik a gyilkosokat. Azokat is, akik itt, a cigánysoron lőttek három éve, meg azokat is, akik a Duna-parton, negyvennégyben. Nem ők voltak, ők nem lehettek, magyarok ilyesmit nem csinálnak. Hanem biztos a Gyurcsányék csinálták, hogy a társadalmat a szélsőjobb ellen fölhergeljék. Az Izraelből irányított titkosszolgálatok. Azok. Nem mi. Mi, magyarok, soha. Mi nem lövünk ártatlan gyereket. Csak a Gyurcsányék és a zsidók.

S ha a szélsőjobbot kérdőre vonod, még ők hőbörögnek, hogy negyvennégyben nem ők lőttek, nem ők a felelősök. Még ma sem értik, hogy az újnyilasok nem negyvennégyért felelősek, hanem azért, hogy még egyszer az ne történjen meg.

A gyilkosokat várom, s eszembe jut, hogy a négy vádlott közül az egyiket gyakran láttam Debrecenben. Egy 88-as szám díszeleg a tarkóján, erről meg lehetett ismerni. Úgy három éve lehetett, mentem mögötte a Péterfia utcán, s azon tűnődtem, megszólítom. Azt akartam megkérdezni, hogy miért. Egy magyar fiatalember a huszonegyedik században a hitlerájt miért élteti? Mit tud róla, mit meséltek be neki? Ment előttem, s nagyon ki volt gyúrva, ha kérdőre vonom, megüt, erre jutottam.

Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy ilyen gyáva voltam. Tudom már, hogy ha mindenki odament volna hozzá az utcán, aki annak idején gyáva volt, és mindannyian szembeköptük volna, kik nem mertük, talán nem halt volna meg annyi ember. Talán. Nem tudom. De az az igazság, hogy most szégyellem magam, hogy nem léptem oda. Harag, ha van bennem, emiatt, s csakis magamra.

Néha csak egy emberen múlik, nem lehet mindent a többiekre hagyni. Hogy majd ők, a többiek, azok közül valaki majd megteszi. Néha elő kell lépni, ki kell állni, és ha más eszközöd nincsen, akkor a véleményedet a cikkeidben meg kell írni, s nem névtelenül, hanem arccal feléjük. Itt van az arcom, nézzétek, és most köpök, köpök rátok, ti megveszett bűnpártolók, névtelen barbárok.

Gyilkosainkat tizenegykor meghozzák, s én messziről is jól látom őket. Rezzenéstelen szemek, kifejezéstelen, átlagos arcok, akárkik az utcán, olyanok. Nem beszélnek. Vallomást nem tesznek. Persze, miért is tennének. A nembeszédnek a mi hazánkban hagyománya van, itt nincs kibeszélve évtizedek óta semmi. Hallgat Kóka Jenő is, s mi vagyunk érte a felelősök, mi, mindannyian, én is, hogy a saját peres ügyében ő már soha meg nem szólal.