Orbán Viktor kormányfő nemrég személyesen avatta fel a legnagyobb hazai agrárvállalkozó és földtulajdonos, Csányi Sándor új szarvasmarhatelepét, méltatta annak foglalkoztatási, termelési és egyéb nemzetgazdasági hozadékait. Átvágta a nemzetiszín szalagot, gratulált. Három nap múlva Cegléden ifjú gazdák előtt arról beszélt, hogy a napokban a parlament elé kerülő új földtörvényben kormánya megvédi a magyar termőföldet a spekulánsoktól és a bankároktól, „korlátozzuk és visszametsszük a nagybirtokokat”.

Csányi Sándor bankár. Birtoka hatalmas. A másik óriási földügyi hatalom Orbán pártjának háttérgazdasági érdekkörében összpontosul. Az ide tartozó milliárdosok sem drazséval gurigáznak, ha érdekeik érvényesítéséről van szó. Nehezen hihető, hogy Orbán őket szeretné korlátozni és visszametszeni.

A miniszterelnök egyszerre képes tüzet és vizet fújni. A mostani szándék világos: földet kell adni minél több hozzájuk lojális vagy azzá tehető polgártársnak, de úgy, hogy közben az úgynevezett nagy érdekek ne sérüljenek. Mára nyilvánvaló, hogy a gazdasági válság mifelénk nem csitul, a családi ezüst (meg a szomszédé – lásd: magánnyugdíjkassza) fogyóban, marad még megforgatható eszközként a nemzeti vagyon bő negyedét megtestesítő termőföld. Azt osztjuk most újra.

Népszerű dolog az ilyesmi, Antall József kormánya húsz évvel ezelőtt egyszer már lejátszotta ezt a partit. Kárpótlásnak és szövetkezeti vagyonnevesítésnek nevezték, pedig lényegét tekintve egyszerű tulajdonosztogatás volt az. Mert nem volt mi mást osztani. Ami most készül (és az állami földek bérlete ügyében már folyik), az sem lesz más.

Apró gond van vele: ezúttal immár legális magánvállalkozásokat, működő gazdaságokat kell tönkretenni ahhoz, hogy a terveket megvalósítsák. A földet ugyanis el kell venni valakitől ahhoz, hogy más azt megkaphassa, és hálás legyen. Már rég nem a homályos ködben lebegő, nullaforintos forgalmi értéken nyilvántartott, nyolcvanas évekbeli állami és szövetkezeti táblákról beszélünk, itt magánegzisztenciákról, tudatosan felépített termelési rendszerek magyar tulajdonosairól van szó, akik most éppen attól retteghetnek, hogy ezt az egészet kirántják a talpuk alól. Kitalálhatnak ehhez hangzatos szólamokat a magyar föld védelméről meg a munkahelyteremtésről, a kis- és közepes gazdaságok megerősítéséről, a fiatal gazdák megsegítéséről, a nagybirtok visszanyeséséről, a lényeg ugyanaz marad: einstand.

A történet finom bája, hogy olyasmiről beszél a miniszterelnök, amit maga többször is keményen visszautasított. Azt, hogy földügyben itt bármiféle oligarchauralom lenne. Ha nincs, akkor mit is akar korlátozni meg visszametszeni? Ha viszont mégis van, akkor miért avat egy olyan tulajdonosnál istállót, aki földhasználati viszonyaival, vagyonával pontosan abba a körbe tartozik, amely ellen máshol fellépést hirdet?

Agrárügyekben a káosz teljes. Nem a miniszterelnök az, akitől a rend várható.