Teregetünk némán
Két név, két vita, s mindez egy héten belül. Az irodalom önmagában ritkán képes efféle teljesítményre, így kénytelen a politika segítségét kérni, ha a vezető hírek között szeretne szerepelni. Előbb egy számunkra ismeretlen szerző, Mo Yan nevét kezdtük el ízlelgetni, majd egy ismert költő, Lawrence Ferlinghetti verseit kezdtük újra fellapozni.
Mo a legnagyobb presztízzsel járó nagydíjat veszi majd át (Nobel), Ferlinghetti egy idén alapított, és az előbbi tekintélyére áhítozó (Janus Pannonius) elismerést utasított vissza. Ferlinghetti élő klasszikus, egy nagy nemzedék talán utolsó képviselője, Mo most érik azzá. Előbbivel kapcsolatban az merült fel egyre élesebb megfogalmazásban, hogy vajon milyen mértékben képviseli a hivatalos Kína vonalas, házi irodalmát, és ilyen értelemben díja mennyire inkább az ország elismerése, amely vágyik is a Nyugat és a demokratikus világ efféle gesztusaira. Ebben a vitában sajnos a magyar olvasó csak asszisztálhat, hiszen Mo Yan regényeit még nem fordították le a nyelvünkre (legfeljebb újranézhetjük a regényéből forgatott és szintén díjazott filmet, a Vörös cirokmezőket).
Az utóbbi viszont szinte csak minket érint. A magyar PEN Klub kuratóriuma jó munkát végzett: Ferlinghetti tökéletesen alkalmas arra, hogy egy magyar, de nemzetközinek szánt elismerést népszerűsítsen és elindítson hosszú útjára.
Csak azt nem vették figyelembe, hogy a híres és hírhedt beatnemzedék tagjai a lázadás nagymesterei voltak, és rettentően érzékenyek arra, ha egy hatalom, bármilyen legyen is az, túllépi hatásköreit. Főként ha az a hatalom a szólás szabadságát kezdte ki. Egész életművük erre a lázadásra épült, ehhez kerestek nyelvet, megszólalási formát. A szabadság mániákusai voltak. Ginsberg, Kerouac és velük Ferlinghetti.
Ezzel máris megvolt minden hozzávaló a botrány receptjéhez. (És e tekintetben már teljesen mindegy, hogy a díj mögött a magyar állam finanszírozási szerepére itt vagy ott hívták fel a kilencvenéves szerző figyelmét. Esetleg maga jött rá.) Sajnálatos, hogy az Orbán-kormány rossz híre már olyan mértékű, hogy ennyi is elég, hogy valaki visszautasítson egy elismerést, mondván, olyasmikhez tapad e kormány neve, amelyekkel valamirevaló költő már nem azonosulhat.
Kétségtelen, némi hisztéria is van már ebben, de sajnos épp az Orbán-kormány tett a legtöbbet azért, hogy erről ne lehessen józanul és higgadtan beszélni. Józanul és higgadtan korrigálni. Ami most történt, a legrosszabb, ami csak az irodalommal és egy presztízsre számító díjjal történhet. Kínos ez mindenkinek: alapítónak, zsűrinek, díjazottnak és annak is, aki csak olvas róla. Pedig ki ne szeretné, hogy legyen egy rangos, nemzetközi díjunk, amelyet költőóriások vehetnének át és tennének be a vitrinükbe? Ki drukkolt annak, hogy ez a kezdeményezés bal lábbal induljon? Aki szereti a magyar irodalmat, biztosan nem. Csak könnyen lehet, hogy Janus Pannonius sorsa már József Attilánál eldőlt. Hiszen aki nem képes tiszteletben tartani mások (az írószervezetek) véleményét (listáit), annak számítania kell arra, hogy akkor is rossz fény vetül rá, ha épp jót akar. A listakihúzós, rádiómegszüntetős kétharmados gőg sajnos már ott motoz mindenben, és nagyon nehéz lesz kilúgozni az ártatlan gesztusokból is.
