Miért nem megyek a Millára?
A Milla az Orbán-rendszerrel szembeni ellenállás fontos intézményévé vált: kormányellenes tüntetések egész sorát szervezte az elmúlt két évben. Háromszor hívta már a Szabad sajtó útra a szabad sajtó, a szabad ország híveit, s a január 2-án az Operánál tartott megmozdulás mellett ezek voltak az elmúlt két év legnagyobb, több tízezer embert megmozgató tüntetései.
A Milla tüntetésein csak „civilek” kaptak szót, pártpolitikusok nem, s még azt sem engedték meg, hogy a tömegben megjelenjenek a parlamenti ellenzéki pártok jelvényei. Úgy tűnik, igazolta a szervezők magatartását, hogy a demokratikus parlamenti pártok egyike sem volt képes hasonló tömeget megmozgatni. A közvéleménykutatások szerint a választók jelentős többségének van már elege a Fideszből, de ennek az elégedetlen tömegnek csak kisebb része talált utat magának valamelyik ellenzéki párthoz. A szocialista pártot és a Demokratikus Koalíciót még mindig sújtja a kormányzás időszakában bekövetkezett hitelvesztés terhe.
A Milla vezetői és a hozzájuk hasonlóan gondolkodók úgy látták: a Fidesz demokráciarombolása és korrupciója ellen csak akkor léphetnek fel hitelesen, ha távol tartják maguktól a korábban hatalmat gyakorlókat. Alighanem abban bíztak: a leszerepelt korábbi kormánypártok eltűnnek a magyar politikából, az SZDSZ-szel ez már be is következett, és a Fidesz önkényuralmának majd új, hitelesebb politikai erők vetnek véget.
Nem így történik. A 2010-ben alakult Országgyűlésbe bejutott egy új, múlt nélküli politikai erő, az LMP, de nem vált erős, a Fidesz-rendszer leváltására képesnek tűnő politikai erővé. Az MSZP viszont a legerősebb ellenzéki párt maradt, és fokozatosan nő a támogatottsága. A korábbi kormánypártok politikusaiból alakult Demokratikus Koalíció a jelek szerint önállóan is megveti a lábát a politikában.
Mégis, a Milla most is elzárkózik a parlamenti pártok részvételétől a maga rendezvényén. Tavalyi demonstrációjának a címe, a Nem tetszik a rendszer, a Fidesz-rendszer elutasítását fejezte ki, s örömmel vettem részt rajta. A mostani cím, Fejezzük be a múltat”, azt a felfogást visszhangozza, amely az LMP és a Jobbik állásfoglalásaiban is megjelenik, amennyiben nem a Fidesz-rendszerrel, hanem a rendszerváltás óta eltelt egész időszakkal szemben határozza meg magát. A Milla nemcsak a Fidesz-rendszert, de a magyar politikának az MSZP–SZDSZ-kormányok idején tapasztalt működését is megbélyegzi.
Ezt érzékeltette akkor is, amikor a minap válaszolt az Eötvös Károly Intézetnek a demokrácia híveihez forduló felhívására, és megkérdőjelezte, hogy demokratikusak lennének a korábban kormányzó, a mai Országgyűlésben is jelen levő pártok. A 2010 előtti időszakkal kapcsolatos ellenérzések nem nélkülöznek minden alapot. A szocialisták és a szabad demokraták kormányzását is korrupciós ügyek kísérték. Azok a kormányok is elkövettek súlyos gazdaságpolitikai hibákat, amelyek következményeit millióknak kell elszenvedniük.
Akkor is megesett, hogy a kormánytöbbség megsértette a parlamentarizmus írott és íratlan szabályait, például amikor új tagok kinevezésével korlátozták az előző kormány által kinevezett (mellesleg Orbán által beszédében sajátjaként jellemzett) jegybankelnök mozgásterét, törvénymódosítással szabadultak meg a pénzügyi felügyelet vezetőjétől, létrehoztak csonka médiakuratóriumokat, sőt a szocialisták még megegyezést is kötöttek a Fidesszel a rádiófrekvenciák elosztásáról. Az agresszív, törvényt sértő utcai zavargások elleni fellépés során rendőrök is szegtek meg törvényt, ami akkor sincs rendjén, ha nem békés tüntetők ellen léptek fel, mint a Fidesz állítja. Mindez érthetővé teszi sok demokratának a korábban hatalmat gyakorlókkal szembeni bizalmatlanságát.
Érthető, de nem elfogadható, ha valaki e kisiklások alapján ítéli meg az akkori hatalomgyakorlás egészét, s csupán fokozati különbséget lát a Fidesz-rendszer és a korábbi állapotok között. Mind a kétharmados többséggel rendelkező első MSZP–SZDSZ-koalíció 1994 és 1998 között, mind a 2002 és 2010 közötti MSZP–SZDSZ-es parlamenti többség e néhány kisiklástól eltekintve tiszteletben tartotta, sőt 1994 és 1998 között kifejezetten bővítette az ellenzék jogait. Nem kérdőjelezte meg a független közjogi intézmények státusát, nem tette vezetőjükké korábbi miniszterét vagy kormánypárti országgyűlési képviselőt.
Tiszteletben tartották és érvényesítették az Alkotmánybíróság döntéseit. Az MSZP–SZDSZ-es parlamenti többség függetlenítette a kormánytól a közszolgálati médiát és az igazságszolgáltatást. Virágzott az ellenzéki sajtó, sőt akkor épülhetett fel a fideszes médiabirodalom. Tiszteletben tartották a kulturális élet sokszínűségét, egyaránt tere volt minden művészeti irányzatnak. Az MSZP–SZDSZ-es kormánytöbbség teremtette meg a civil szervezetek függetlenségét pénzügyi oldalról biztosító egyszázalékos rendszert. 1990 és 2010 között Magyarországon – minden hiba és kisiklás mellett is – többpárti demokrácia volt, míg 2010 óta egypárti önkényuralom épül, amely minden eszközzel saját leválthatatlanságára törekszik.
A kétféle állapot között a különbség nem fokozati, mint azt a Milla véli, az egyik a másiknak ellentéte. A demokrácia a mai Európában szoros összefüggésben áll a társadalom kohézióját és belső nyitottságát szolgáló jóléti rendszerekkel: a megélhetés biztonságát szolgáló társadalombiztosítással és munkanélküliségi ellátással, a társadalom nyitottságának legfontosabb csatornáját jelentő közoktatással és a mind szélesebb kör számára hozzáférhető felsőoktatással. 2010 előtti kormányaink számára Európa e tekintetben is minta volt. A tervgazdaság összeomlása okán kialakult nehéz helyzetben is nagy erőfeszítéseket tettek a munkaerőpiacról kiszorulók megsegítésére, a társadalombiztosítás fenntartására, az oktatás nyitottabbá tételére, a felsőoktatásban való részvétel kiszélesítésére.
Még azt is sikerült elérniük a kétezres évek közepén, hogy valamelyest szűküljenek a magas és alacsony jövedelműek közötti különbségek. Oktatáspolitikájuk középpontjában állt a deszegregáció, a cigány tanulók elkülönítésének felszámolása. Amikor a 2010 előtti kormányok elvitték az országot a NATO-ba és az Európai Unióba való belépésig, ez nem puszta nemzetközi jogi aktus volt, hanem a Nyugat-Európában bevett normák átvétele, beleértve a társadalmi emancipáció olyan modern elemeit is, mint például a szubszidiaritás érvényesülése az önkormányzatiságban, a büntetőpolitika humanizálása vagy a melegek együttélésének legalizálása.
Orbán Viktor nemcsak a demokratikus jogrend felszámolásában fordult szembe Európa normáival, hanem abban is, hogy a szociális kohézió helyett a szerencséseket a jólétből kiszorulókkal szembeállító társadalompolitikát érvényesít, a felzárkóztatás helyett kiszorító oktatáspolitikát, és a hatvannyolcas generáció „eltévelyedéseként” elutasítja a modern Európa minden emancipációs vívmányát. E tekintetben sem fokozati a különbség a 2010 előtti és az Orbán-kormány által ma követett irány között, hanem diametrális irányokról van szó. A Milla szervezője azt állítja: 2010 előtt is „…rövid távú politikai haszonszerzés miatt politizáltak, …a susmusok, az oligarchák érdekei döntöttek”, akárcsak az Orbán-rendszerben.
E vádja sem az Antall-kormányra, sem a szocialista–szabad demokrata kormányokra nem állja meg a helyét. Az Antall-, a Horn- és a második Gyurcsány-kormány minden reformja, majd az utóbbi által elkezdett és a Bajnai-kormány által végigvitt államháztartási stabilizáció az ország felemelkedését szolgálta, és nem pártok hatalmi céljait vagy oligarchák érdekeit. Ha elemzők nézetéről lenne csak szó, azt a helyzet félreértéseként vitathatnánk. A Milla álláspontja azonban több ennél, közéleti cselekvést vezérel: arra készteti őket, hogy ne tekintsék partnernek a korábban hatalmi pozícióban levő politikai erőket a magyar demokrácia helyreállításában.
Lehetne azt mondani: nekünk nem rokonszenvesek a korábban kormányzók, új, tiszta politikai erőre van szükség, és ha a régiek is jelen vannak, ám próbáljunk külön, egymással versengve állítani ütőképes alternatívát az Orbán-kormánnyal szemben. Lehetne így eljárni, ha Magyarországon arányos választási rendszer lenne, mint például Szlovákiában, ahol egymás mellett indultak a választásokon azok, akik egykor Meciar, később Fico leváltására törekedtek. Lehetne így eljárni, ha ma is a korábbi kétfordulós rendszer lenne nálunk érvényben, és elég lenne a második fordulóban szövetkezniük a kormány leváltására törekvőknek. Csakhogy a Fidesz éppen azért vezetett be egyfordulós, az eddiginél is aránytalanabb választási rendszert, hogy a leváltására törekvők egymás közti ellentéteire építve maradhasson meg a hatalomban.
Akinek valóban fontos, hogy az ország megszabaduljon az Orbán-rendszertől, az ebben a helyzetben nem utasíthatja el az együttműködést senkivel, aki a demokratikus értékrendet, az európaiságot képviseli. Az MSZP és a DK pedig – az LMP-hez hasonlóan – ilyen politikai erő. Nagygyűléseiken kevesebben vannak, mint a Milla rendezvényein, viszont – a közvéleménykutatások és az időközi választások eredményeiből ítélve – választók százezrei állnak mögöttük. Nélkülük nem lehet megszabadulni Orbántól, s nem lehet utána működő demokratikus jogállamot építeni, sikeresen kormányozni Magyarországon.
Amikor a Milla kizárja a demokratikus pártok politikusait a számukra partnerképes szereplők köréből, nem oldja választók százezreinek ellenérzéseit a pártokkal szemben, hanem megbélyegző gesztusával megerősíti azokat. Nem elősegíti a demokratikus erők összefogását, a választóknak a Fidesszel szembeni mozgósítását, hanem akadályozza azt. Gátjává válhat ezzel annak, hogy megszabadulhassunk Orbán önkényuralmától. Ezért maradok távol a tüntetésétől.
A szerző a Demokratikus Koalíció alelnöke
