A szerzők remélik, hogy a vita és a vitában részt vevők képesek meghaladni a jobb-bal törésvonal szinte már ártó jelenlétét a külpolitikában, és hogy a sikeres külpolitika definíciója nem a jobb-, valamint baloldali kormányok regnálásából eredeztethető csupán. Igaz, nem lehet figyelmen kívül hagyni az intézményes felfogásból adódó sajátságokat, a szuverenitás meghatározását, a kormányzás és a külpolitika viszonyának eltérő felfogását. Sajnos, az intézményi gondolkodás és groupthink, az intézmények elszemélyesedése ezt a gyakorlatot megnehezíti.

De térjünk rá a Népszabadságban szeptember 29-én megjelent Tévúton című cikkre. 2012-ben kissé tragikomikusnak hat, hogy a szerzők a rendszerváltás utáni (sic!) legnagyobb magyar külpolitikai sikernek az NDK-turisták határon való átengedését tekintik. Lehet, hogy az akkori MSZMP, majd MSZP számára ez jelenti a legitimitásuk megteremtéséhez szükséges gesztust a Nyugat szemében, valamint az újonnan formálódó demokratikus rendszerben, s mind a mai napig ez az újjászületés kezdete a magyar baloldal számára. E szempontból érdekes a magyar külpolitika aranykorának időbeni elhelyezése és explicit megnevezése: a Kádár-korszak vége és a rendszerváltás átmeneti időszaka.

Nem szeretnénk e sikereket lekicsinyleni, illetve fontosságukat megkérdőjelezni, de úgy gondoljuk, hogy egy autoriter rendszer részesének teljesen más típusú eszközei voltak külpolitikájának alakítására, mint egy demokratikus, szuverén állam számára. Előbbire jellemző, már csak a legitimitás hiánya miatt is, hogy eleve a függőségből indul ki és valószínűleg egy újabb függőséget keres magának.

A transzatlanti integrációval egy új konszenzusos stratégia kialakítása valóban elmaradt. A cél elérésével, a „klubba” (NATO, EU) bekerüléssel Magyarországnak az intézményi szabályokat, és a nemzeti érdek sikere érdekében való használatukat kellett, kell megtanulnia. Még arról sem volt megegyezés, hogy Magyarország számára az EU inkább kül- vagy belpolitika, hogy a klubba való tartozás valódi élménye nélkül, inkább külsősként, mint újonc sodródik vagy próbál másokat követni. A konformizmus azonban hosszú távon több problémát jelenthet, mint sikert. Nyolc évvel a csatlakozás után legfőbb ideje, hogy Magyarország megtalálja saját hangját, felfedezze a klubbon belül saját érdekeit, szövetségeseit. Hiszen az EU érdeke, ha ma lehet egységes érdekről beszélni, a tagállamok érdekeinek, kompromisszumainak esszenciája. Magyarország érdeke is fontos ebben az alkufolyamatban, még ha érvényesítése a közösségen belüli konfliktusokkal jár is. A simulékonyság nem egyenlő az érdekérvényesítéssel, bár tudjuk, tetszik a nagy államoknak. De az EU, mint a II. világháború után kialakult legjobb konfliktuskezelő intézmény, épp a folyamatos érdekkonfliktusok kezeléséről és megoldásáról szól. Kvázi intézményes szempontból normális az érdekellentét (az egy tagállamra jutó kötelezettségszegési eljárásról szóló statisztikákat érdemes tanulmányozni, ahogyan az új intézmény, az Európai Külügyi Szolgálat körüli tagállami vitákat is, vagy az aktuális, 2014–2020-as költségvetés körül kialakult ellentéteket). Sajnálatos, hogy a csatlakozás óta eltelt időszak sikereiről, kudarcairól, próbálkozásairól nem volt eddig megfelelő értékelés, ahogy hiányzik egy konstruktív program az EU jövőjéhez való hozzájárulásról is.

Igaz, a nemzeti érdek definíciójában és tartalmában sem sikerült eddig belső, pártok közötti konszenzust teremteni, de még az ezt elérni hivatott eszközökről sem. Jól mutatja ezt az „unortodox”-nak nevezett gazdaságpolitika bevezetése körül kibontakozott vita, illetve az ezt megelőző deficitfelhalmozás felelőssége felvállalásának elmaradása. Hol volt akkor a nemzeti érdek, hol van ma, és milyen eszközökkel lehet megvalósítani?

Az EU helyzete komplexebb problémahalmaz, mint hogy ebben Magyarország az egyedüli „bajkeverő” lehessen. Akkor mit lehet mondani Görögországról, Spanyolországról, Olaszországról? Vagy Nagy-Britanniáról, és hogyan lehet értelmezni Németország vagy Franciaország hozzáállását a schengeni térség bővítésének halogatásáról? Vagy Lengyelország, mely folyamatosan helyet kér magának az EU-nap alatt? Vagy Ciprus, mely egy befagyott konfliktust rejteget?

Magyarország e tekintetben inkább nevezhető bűnbaknak, semmint bajkeverőnek. Érdekes a helyzet, de úgy tűnik, a nyugati államoknak mintha szükségük lenne egy bűnbakra. Ők is rengeteg problémával néznek szembe, és egyre gyakrabban éled fel a nemzeti, sőt nacionalista tudat, ez pedig aláássa a „posztnemzeti” ideológiát. Ilyenkor mindig hasznos egy „bezzeg”-állam (igen, lehet, hogy itt rosszul mennek a dolgok, de mennyire rosszabbul amott...). Korábban ezt a szerepet Lengyelország és Litvánia töltötte be, most Magyarországon a sor. Ugyanakkor Magyarország tapasztalatai, eredményei és nehézségei értékesek lehetnek az EU jövőjéről való gondolkodás kialakításában, az eddigi integrációs folyamatok értékelésében.

A közép-európai együttműködés pedig igenis nevezhető Magyarország sikerének. Románia deklaratívan Magyarország stratégia partnere, Necas kiállt Magyarország mellett, Lengyelország is többször szolidaritásáról biztosította budapesti partnerét, sőt az újonnan megválasztott Fico-kormányzattal is pragmatikus kapcsolat rajzolódik ki.

Az EU tagállamain kívüli szövetségek keresése nem új keletű, nem kizárólagosan a jelenlegi kormány „tévútja”, amennyiben tévesnek lehet nevezni ezeket az útválasztásokat. Tessék megnézni a francia, a német, ill. a brit keleti nyitást – csak Magyarországnak lenne tilos? Ha már a nagy államoknál tartunk, a Financial Times október 1-jei Mandarin management című cikkében idéz brit diplomatáktól, akik szerint a francia diplomaták a leghatékonyabbak Európában, mivel „foggal-körömmel küzdenek saját nemzeti érdekeikért”. Nocsak, mégis szabad?

Sőt, egy globalizált, interdependens világban meglehetősen rossz stratégia lenne a bezárkózás, az önkéntes elszigetelődés. Az EU közös külpolitikáját is a tagállamok eltérő külpolitikáinak közös nevezőjén formálja, és e téren hagyományosan eltérőek a régi és az új tagállamok érdekeltségei. A szuverénnek megvan a döntési lehetősége abban, hogy az útirányt kiválassza, a diplomáciának pedig abban kell(ene) segítenie a szuverént, hogy döntéséből a lehető legtöbb siker származhasson. És ha górcső alá vesszük az előző magyar kormányok keletinyitás-politikáját, meglehetősen „unortodox” ötletekkel találkozunk, mint amilyen a kínaiaknak beígért vízummentesség, vagy akár az autoriternek kikiáltott Putyinnal való barátkozás és baráti ügyletek.

A politikának szerves része a konfliktus. A Tévúton című cikk szerzői, ha nem is tudatosítva, a politikának ezt a részét akarják kiküszöbölni, tehát egy depolitizált külpolitikában gondolkodnak. Ennek csak akkor van értelme, illetve létjogosultsága, ha Magyarországnak minden külhoni partnere így gondolkodna. Ha az EU, a NATO, az IMF, az USA nem rendelkezne érdekekkel, hanem a plátóni, eszményi objektivitásból indulnának ki, akkor lehet, hogy indokolt lenne a depolitizált külpolitika: ha így lenne, akkor számolhatnánk fel a Külügyminisztériumot, szerelhetnénk a helyére üzenetrögzítőt, amely mindenre igennel válaszol, mint a kakukkos óra: az álmodozások kora még él egyes körökben. A valóságban nem.

KENDERNAY NAGYIDAI GERTRÚD külpolitikai tanácsadó, SCHÖPFLIN GYÖRGY EP-képviselő, Fidesz