Tormay Cécile a mostani kurzustól megkap mindent, ami csak a legnagyobbakat illetné meg.

Szobrot, emléktábla-avatást. Beszédekkel, virágokkal.

Könyveinek tízezres számú kiadását. Konferenciák is sűrűn tartatnak róla.

Mindez nagyon is megfelel ennek a kurzusnak.

Ahogyan a többi grófot – Wass Albertet és társait mindenek fölé emelték, Cécile-t is piedesztálra állítják.

Mit lehet tenni? – így élünk ma Pannóniában.

De azt már nagyon nehéz elviselni, hogy ehhez olyan intézmény is asszisztál, amelynek elsőrendű kötelessége mindig a magyar irodalom, a valódi, a legjobb magyar irodalom bemutatása, ápolása, megőrzése volt.

A Petőfi Irodalmi Múzeumról van szó.

Mert Tormay Cécile emléktáblájának ünnepélyes leleplezésén – a Tormay Cécile Kör küldöttei s Kerényi Imre mellett – a Petőfi Irodalmi Múzeum is képviseltette magát.

És ezt árulásnak tartom. Az írástudók árulásának. Értetlenül állok a jelenség előtt.

Hová süllyedünk még, az ég szerelmére?

Ottlik-év van.

Az Iskola a határon írója vajon mit szólna ahhoz, ha tudná, hogy egy tormay cécile előtt tiszteleg annak a PIM-nek a képviselője, amelynek termeiben Őt méltatják?

Azt mondaná: – Hát te is, fiam, Brutus?

Ami alatt nyilván azt értené, hogy te is rúgsz egyet a magyar kultúrán?

Azon, amelyik nem úgynevezett Nemzeti Kultúra, amelyiket nem cicomázták fel árvalányhajjal és nemzetiszínű pántlikával, hanem az igazi, a maradandó, a valódi magyar kultúrán.

Amelyik nem kurzusfüggő.

Szánalmas. Szégyenteljes.

Kiss Marianne műfordító