Üdítő kivételt jelentett a hazai közbeszédben Szigetvári Viktor és Vető Balázs augusztus közepi dolgozata, ám nem a választási matematika nyilvánvaló, és biztos kézzel szelektált tényeinek közreadása miatt. Hanem a természetesség miatt, amivel fogalmi kategóriáikat megteremtették, s a nem szakember számára is pontosan érthetően leírták a választási körzeteket úgy, hogy abban a mozgósító erő, a pontos helyzettudat, és a lehetséges szövetségesek felé eredményt hozó kommunikáció lehetősége is benne van már. Ez a nyelvhasználat önbizalmat hirdet, érthető és birtokolható, sőt, átalakítható világot ábrázol. Tényeket jelentenek ki, értékelnek, és nem csak mímelik a közlést. Nyelvpolitikai tettüket a mondandójuknál többre tartom, utóbbiból ugyanis hiányzik az alkotmányozó nemzetgyűlés szükségességének kijelentése, és a felismerés, hogy egy ilyen cél kitűzése miképp hatna vissza magára a választási folyamatra.

Amiről szólnom kell, amiért ez a hosszú bevezető esett, az Kónya Péter és az ő Szolidaritása. Engem zavar, hogy ezt a furcsa, mindig mindent egyeztetés nélkül bátran kezdeményező mozgalmi alakzatot, e sehol máshol nem létező (szak)szervezeti állatfajtát még csak leírni sem próbálta senki a magyar sajtóban, nem hogy működésében bemutatni. A Szolidaritás nagyotmondásait, fiaskóit és árnyékra vetődéseit konok hallgatás veszi körül. Zavart a csend, ami a bohócforradalmár ikrek elválását kísérte, jóllehet az tisztán a szervezet feletti hatalomról szólt. És módfelett felkavart a Kedves Magyarország! II. címmel szeptember 13-án itt, e lapokon részükről megjelent „valami”. Majd végképp felháborított az októberi 23-ra szóló –helyszín nélküli – ismét senkivel sem egyeztetett tüntetési felhívás Kónya Pétertől, aki így lenyúlta (volna) az októberi évfordulóra szervezhető eseményt. (Utóbb kínjában megnevezte az Operát, hogy aztán azonnal csapódjon is a másik tévutas alakzatra, a Millára, hiszen szembekerült a veszéllyel, hogy egyedül marad.) Ez a két furcsa formáció egyben azonos. A Milla és a Szolidaritás híveit lánglelkű vezéreik tömött sorokban vezetik el az életükben ténylegesen hatni tudó területek, a bérüket és munkaviszonyaikat meghatározó ágazati kollektív szerződések és a szakszervezetek, valamint a képviselőjelöltek állítására jogosult pártok, és a választókörzetek környékéről. A politikai elitváltást nem (csak) hirdetik, hanem vezetni szeretnék, már általuk kiválogatott új tagokkal, kisebb demokratikus kontrollal, mint a megvetett pártokban.

A politikában nincs copyright. Ám mégis megdöbbentem, hogy Kónyáék az általam itt, e lapokon több mint másfél éve közreadott programvázlat vagy felét elhagyva, mint nehezen kiküzdött új politikai tanulsággal előálltak az alkotmányozó nemzetgyűlés ötletével. (Út az alkotmányozó nemzetgyűléshez, 2011. március 31.) Persze ennek önmagában örülnöm kellene, mert e téren nincs szerzőség, legfeljebb originalitás. De hogy egy évvel a teljes magyar szakszervezeti mozgalmat meglepő, és a cselekvést még vállaló polgárok aktivitását lefölöző, és szintén egyeztetés nélküli megtett zászlóbontás után ez legyen a Szolidaritás Mozgalom teljes kimenő politikai teljesítménye az nem engem, de a Szolidaritás tagjait alázza meg. A szövegek bárki által összevethetők.

Ami a huszonharmadikai ötletet illeti, Kónya Péternek tudnia kell, hogy az eredményfelelősség világában gázol, eredeti szándékai és ambíciói közömbösek, bármily magasra vágyik. Amit most tett, az éppúgy összemássza, síkossá, kétessé, gyanússá teszi a október 23-i tüntetés gondolatát, ahogy Csintalan Sándor vételi ajánlata próbálta az egész üzletet diszkreditálni a Népszabadság körül. Kónya Péter állítólag beszélni fog az Erzsébet hídon. Beszédes lesz, mit csinál az alkotmányozó nemzetgyűlés ötletével, ha már olyan furcsán meghirdette, s még beszédesebb lesz, ha szóba se hozza, mert tegyük Juhász Péter a Milla részéről nem engedi.

Látni kell, ami előttünk áll. Megint egyedül, de akkor még helyszín és tartalom nélkül belemászni és elfoglalni valamit – mint a szakszervezeti mozgalom megújításában bízók naiv kis hitét egy éve – ez csak egy eredményre vezethet: tönkreteszi, használhatatlanná teszi az alkalmat, az ügyet. A Szolidaritás tagjai, akiket se a munkáltató ágazatuk, se a lakóhelyük felé fordítva nem szerveztek meg, se tényleges szakszervezeti csírákat, se önműködő lokálpatrióta közösségeket nem hoztak belőlük létre, most elgondolkodhatnak. Vezérük puszta segédcsapati minőségben, valami reményteli révületben tartotta őket a DEKA, meg egyéb bűvszavak útján, s most látniuk kell az eredményt. Közben állampolgárként és munkavállalóként minden megtörtént velük, anélkül, hogy bármit tehettek volna ellene, és sem a szakszervezetek, sem az ellenzéki pártok nem kaptak tőlük akkora nyomást, hogy érdemben megváltozzanak. Ez az igazi bűn! O. V. elégedetten mosolyog.

A szerző közíró