Kedves Sándor, múlt szombaton kis sétát tettünk Debrecenben, végigjártuk azokat a kocsmákat, ahol te is oly sokat ültél és ittál annak idején, koccintottunk az emlékedre, s megpróbáltuk elképzelni, hogy milyen lehet a pokol, ahová nem halálodban, de még életedben eljutottál. Hiszen miután kiderült, hogy te, aki az ország egyik legjobb novellistája voltál, valójában egy pitiáner kis besúgó vagy, a feladatát maximálisan túlteljesítő, a saját jótevőit bemártó spicli, úgy döntöttél, hogy szégyenedben a szó legszorosabb értelmében halálra iszod magad.

Senkit nem érdekeltek az indokaid. Hogy a beszervezés során neked szétverték a fejed. S a jobb füledre megsüketültél. Így kellett a besúgottak szavát lesned, félig süketen – s a pokolban aztán, életed utolsó hónapjaiban, azzal büntetett a sors, hogy a te jajkiáltásaidat sem hallotta senki.

Szóval e Tar-poklot próbáltuk megidézni, de nem ment könnyen. Hiszen oly derűsen kéklett fölöttünk az ég! S oly ragyogók, tiszták voltak mindenütt a járdák és utak, amerre elhaladtunk! Nem illettek bele egyetlen novelládba sem. Mondtam is a mellettem gyalogoló Megyesi Gusztávnak, hogy lám csak, Debrecenben a vérvörös fenevad országpusztító nyolc éve után egykettőre rendet raktak a közmunkások, már heti nyolc-tízezer forintért seprik az utcát diplomás emberek, tanítónők, németnyelv-tanárok és kick-box edzők, dalol kezükben a szerszám, s íme, itt az eredmény: már egy egyszerű Tar-novellában sem képesek ők egy nyomorult epizódszerepet eljátszani.

Pedig a te tolladra való téma lenne, kedves Sándor, hogy a minap ezeket a diplomás utcaseprőket arra utasították, hogy szedjék össze a debreceni közparkokból a fagyos hónapokra már jó előre készülő hajléktalanok gondosan elrejtett téli holmiját, s vessék szemétbe. Hiába futottak össze riadtan a hajléktalanok, s hiába akarták a koszlott kis paplanjukat meg a rongyos télikabátjukat a közmunkaprogram révén az első frontvonalban harcoló tanítónőktől, németnyelv-tanároktól és kick-box edzőktől visszaszerezni, nem jártak sikerrel. De hát miért is jártak volna. Mármint két lábon, úgy értem.

Mert a rendszerváltás óta már csak botladoznak, sántikálnak és bicegnek közöttünk a szegény emberek, és a magyar társadalom többsége úgy néz rájuk, mint a tetvekre. Pedig ha a Legfőbb Vezető szavait jól értem, akkor a szegény emberek szintúgy a turulba születtek bele, mint ő, ennélfogva megilletné őket némi védelem, persze nem humanitárius, hanem kizárólag ornitológiai alapon. A boldogságért, nemdebár, meg kell küzdeni. Itt, Európa új szegényházában ezt mára alaposan megtanulták a heti nyolc-tízezer forintjukért a hajléktalanokkal harcoló közmunkás tanítónők, németnyelv-tanárok és kick-box edzők.

Útközben erről diskuráltam Megyesi úrral, aki elégedetten bólogatott, s megkért, tolmácsoljam elismerését őexcellenciájának, alsó-tócóskerti báró Kósa Lajos polgármester úrnak. Majd odafordult Szebeni András fotográfushoz – aki ugyancsak vállalta túránk tortúráját –, s arra kérte őt, hogy készítsen pár fényképet e földi paradicsomról. De Szebeni úr megrázta ősz sörényét, s szomorúan közölte, hogy Gusztikám, nem megy. Az elmélyült munkához őneki ugyanis időre van szüksége, márpedig első pillantásra túl szép e földi pokol, oly gyönyörű, hogy azt fotó visszaadni nem tudja.

Így sétáltunk a kék ég alatt, s a turul fenekéből tanácstalanul, de reménykedve pislogtunk kifelé: te atyaúristen, szorgos népünk tényleg győzött, hát mi lesz most velünk?