Az ország állapota olyan, hogy szinte semmilyen területen nem lehet és nem szabad a 2010. előtti politikákhoz visszatérni. Négy egyidejű feladat vár egy új kormányzati többségre: a helyreállítás, a megreformálás, a létrehozás és az egyensúlyteremtés. Elengedhetetlen a demokrácia, a jogállamiság helyreállítása, erősítve azonban annak részvételi jellegét és civil ellenőrizhetőségét; a nagy ellátórendszerek megreformálásra várnak; a foglalkoztatási és szociális biztonságot erősítő új intézmények létrehozására van szükség; és egyensúlyokat kell teremteni a társadalmi élet valamennyi területén.

Ilyen körülmények közepette természetes társadalmi igény mutatkozik a demokratikus politikai erők széles körű összefogása iránt. A Magyar Szocialista Párt vezetése nyitott, de még nem tisztázott, hogy milyen más politikai erők készek erre. Fontos kérdés, hogy az összefogás milyen értékrend mentén, milyen programmal és miként valósulhat meg?

2014-ben az új kormánynak el kellene érnie egy minimális nemzeti megegyezést is. Mindezt úgy – s ezt 2002–2012 időszaka megmutatta –, hogy a magyarországi jobboldal hangadói részéről nincsen érdemi együttműködési szándék, és az nem is várható. A feladat sziszifuszi elszántságot igényel.

A magyar politikai és szellemi életben, sőt az emberi kapcsolatokban is olyan mértékűvé vált a szembenállás a bal-, a jobboldal és a liberálisok között, hogy sokszor felvetődik: képes-e még a nemzet közösségi mozgósító erőként működni. Van-e még egyáltalán egységes magyar nemzet? Hiszen a meghatározó célokban, sorskérdésekben hiányzik a minimális egyetértés. Milyen áldozatokat vállaljanak a társadalom tagjai a tartós gazdasági fejlődésért, az ország felzárkózása érdekében? A különböző társadalmi rétegek, a tehetősek, adózók, illetve a rászoruló szegények milyen mértékű szolidaritást vállaljanak egymással? Hogyan működjenek a szociális rendszerek, milyen keretekben és mértékben történjen az idősekről és a nehéz helyzetben lévőkről való gondoskodás? Hogyan tehető fenntarthatóvá a magyar–roma együttélés az ország békéjének megőrzése érdekében? Milyen legyen az európai integrációban a hatékony nemzeti érdekérvényesítés? Miként kerüljön egyensúlyba Magyarország és a külhoni magyarok közötti viszony?

Ha a jobboldali nemzeties-nacionalista populizmusnak és a szélsőjobboldali kirekesztő nacionalizmusnak nem lesz alternatívája a demokratikus patriotizmus formájában, akkor ezek a politikai erők továbbra is visszaélnek a magyar nemzettudattal, és annak sérüléseivel. A demokratikus patrióta alternatíva hiánya mindaddig tovább fogja mérgezni a politikai küzdelmeket, roncsolni a szellemi életet, és a társadalmi értékrendet, amíg nem fordítunk erre elegendő figyelmet és energiát.

A jobboldal által sugallt nemzeti kontra bal–liberális szembeállítást le kell bontani. Sürgető szükség van a közbeszéd, a politikai és közéleti stílus gyűlölettartalmának lényeges csökkentésére, a gyűlöletbeszéd peremre szorítására. Fontos végiggondolnunk, hogyan kezelhetőek a jobb- és szélsőjobb által várhatóan szerveződő tömegtüntetések, amiként ezt 2006 után folyamatosan tapasztalhattuk? Mekkora lesz a szegénységgel küzdő négymillió ember türelme egy kormányváltás után? Tud-e az új kormányzati többség olyan lehetőségeket biztosítani a társadalomnak, hogy a szociális elbizonytalanodás, a középosztály növekvő részének lecsúszása, a szegénység és a mélyszegénység növekedése ne adhasson alapot a jogos, öntudatos hazafiság helyett a korlátolt nacionalizmusra, az idegengyűlöletre, az antiszemitizmusra és a romaellenességre?

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az európai tendenciát sem, hogy a jómódúak, a társadalmi középosztálybeliek körében is növekszik az idegenekkel szembeni előítéletesség, sőt a rasszizmus. Ez Magyarországon mélyebb történelmi-társadalmi okokból, legfőképpen a nemzettudat kóros zavaraiból fakad. Megnyilvánul benne a trianoni trauma, a félperiferiális ország felzárkózási kudarca, a rendszerváltozás gazdasági-szociális bukása, „a rendszerváltozási fáradtság”.

Napjainkban a történelmi múlthoz való viszony nemhogy közös örökséget jelentene, hanem mélyíti a törésvonalat a politikai-szellemi élet különböző csoportjai között. Nincs egyetlen XX. századi sorsfordulónk sem, amelynek értékelésében a baloldal, a jobboldal és a liberálisok azonos véleményen lennének. Sem Trianon, sem a Horthy-korszak, sem a Shoa-, sem a Kádár-korszak megítélésében nincsen nemzeti egyetértés. A közös múlt nemhogy összekötné, de egyre inkább megosztja a magyarságot. Már 1994-ben elmondtam egy interjúban: „Olyan politikai és szellemi életre lenne szükség, amelynek egyformán fáj Trianon és a holokauszt, de nem a fájdalmakból kíván építkezni.” Ma is vállalható e kijelentés, amelyhez nemrégiben éppen e lap hasábjain adott szakmailag-erkölcsileg kikezdhetetlen tudományos hátteret Romsics Ignác a jelenkor történetírásának meghatározó személyisége. A demokratikus patriotizmus a társadalmi szolidaritást helyezi a középpontba. Baloldali nézőpontból a nemzeti és a szociális program egymástól elválaszthatatlan, a nemzetpolitika csak a szociálpolitika összefüggéseiben értelmezhető. A Fidesz szociálisan érzéketlen kormányzásának következtében tovább mélyült a társadalmi szakadék a szegények és a gazdagok, az adófizetők és a segélyezettek között, sőt szándékosan egymás ellen hergelik e csoportokat. Az egyik legfőbb tennivaló ezért a társadalmi összetartás, a szociális kohézió újraépítése lesz. A szociális ellátórendszereket adóival fenntartó középosztállyal, illetve a tehetős rétegekkel meg kell értetni és el kell fogadtatni egy új társadalmi szerződés keretében, hogy nekik is érdekük a nagyobb mértékű szolidaritás. Az öngondoskodásra nem vagy csak részlegesen képes segélyezettek részéről pedig joggal várható el a közösségi célokhoz való fokozottabb egyéni hozzájárulás. Eltérő kezelési módot igényelnek azonban az öngondoskodásra képes gazdagok és középosztálybeliek, és az öngondoskodásra csak részben képes közép- és alsóosztálybeliek, valamint a társadalmi szolidaritásra tartósan rászoruló, öngondoskodásra nem képes szegény rétegek. Fontos, hogy az öngondoskodásra csak részben képes rétegek, csoportok számára olyan mechanizmusokat, intézményeket – továbbképzés, felnőttképzés, átképzés – alakítsunk ki, amelyek lehetővé teszik azt, hogy minél nagyobb mértékben legyenek képesek a részbeni vagy teljes önellátásra. Különösen fontos a megkapaszkodás elősegítése a középosztály és az idősebb korúak azon része számára, amely a lecsúszás mindennapi veszélyével küzd.

A demokratikus patriotizmus szerves része az esélyteremtés. A társadalom valamennyi csoportjából származó állampolgárok számára lehetőséget kell teremtenünk képességeik kibontására, felemelkedésükre. Különösen fontos az esélykülönbségek érdemi javítása a képzés, az önképzés, az oktatás nemzeti programmá történő emelése révén. Átfogó ösztöndíj- és oktatási programokkal és speciális kollégiumok létrehozásával érdemi segítséget kellene nyújtanunk a hátrányos helyzetű társadalmi rétegek, köztük a romák számára.

Az ország egyszerre fásult és ingerült. Alig maradt olyan területe a magyar életnek ugyanis, amelyre ne az egyensúlytalanság lenne a jellemző. A normalitás hiánya. A demokratikus patriotizmus hozzájárulhat az egyensúlyteremtéshez. Egyensúlyra lenne szükség az egyéni felelősség és társadalmi szolidaritás, a szociális együttérzés és nemzeti összetartás között, az egyén identitásválasztása és a nemzet iránti kötelezettségvállalás között, a többségi magyar patriotizmus és a kisebbségbarát magatartás között, a magyarországi társadalom érdekei és a külhoni magyarok támogatása között. Egyensúlyt kellene teremteni a demokratikus patriotizmus és az európai elkötelezettség között. A magyarság a XXI. század elejére nemcsak mély gazdasági és társadalmi válságot él át, hanem erkölcsi, identitás- és értékrendbeli válságot is. Elengedhetetlen ezért a nemzeti önazonosság felelősségteljes erősítése. A jobboldal nacionalista politikájával szemben a demokratikus patriotizmus alternatívája. Magyarországot újra élhető, normális országgá kell tennünk!

A szerző EP-képviselő (MSZP)