Nem vitathatja el senki a vasárnapi venezuelai választások demokratikus voltát, amely a 14 éve hatalmon lévő Hugo Cháveznek további hatévi elnökségre adott felhatalmazást. Még akkor sem kérdőjelezhető meg a választások eredménye, ha a vetélkedés nyilvánvalóan nem egyenlő felek között zajlott. A karizmatikus Chávez jól kiépített autokratikus rendszerére támaszkodhatott, a központosított állami gépezetre, a kivételezett helyzetet élvező pártjára.

A háttérben ott az államosított kőolajkincs, amelynek bevételeiből az esetenként korrupt apparátus fenntartása mellett jut jelentős szociális programokra, ingyenes egészségügyi ellátásra, közoktatásra, gyerekeiket egyedül nevelő anyák támogatására stb. Chávez szerint modelljét az előtte négy évtizeden át neoliberális politikát folytató hatalmi elit visszatérte fenyegette. Mindezt „összeolvasta” Venezuelának az északi „imperialista hatalom” elleni szabadságharcával, s az ez ellen szóló latin-amerikai összefogás hirdetésével. Ezért is nyúlt vissza forradalma történelmi példaképként a XIX. századi szabadsághőshöz, Simon Bolívárhoz.

A mintegy nyolcmillió igennel szemben azonban ezúttal volt hatmillió nem is, ami jelzi, hogy sokan szeretnének változást. Chávez negyedszer győzött most elnökválasztáson, s megnyert egy sor népszavazást is. Egy kivétellel, amikor is 2007-ben az alkotmányt kívánta úgy módosítani, hogy tovább szélesítse az elnöki jogkört, és megteremtse egy a kubaihoz hasonló rendszer alapját. Ekkor, ha kis mértékben is, de alulmaradt. A kisajátítások és a hazai tőke egy részének kivonulása ellenére Venezuelában azért maradt erős magánvállalkozói réteg, miként többpártrendszer és ellenzéki média is.

Sőt, ezúttal első ízben közös jelöltben tudott megállapodni az ellenzék. Henrique Capriles középbal irányultságúnak mondta magát. Kiállt a piacgazdaság mellett, de azt ígérte, hogy folytatná a szociális programokat. Támadásának éle Chávez internacionalista külpolitikája, Kuba, Bolívia, Nicaragua, Ecuador nagyvonalú támogatása ellen irányult, hiszen Venezuelában sem jut elég pénz még a meghatározóan fontos kőolajszektor karbantartására sem. Gyakoriak az áramkimaradások, rossz a közbiztonság, igen magas, hivatalosan 18 százalékos az infláció.

„Győzelmed biztosítja a harc folytatását a mi Amerikánk valódi integrációjáért” – gratulált Raúl Castro kubai államfő Cháveznek. A XXI. század elején a többségében baloldaliak által kormányzott latin-amerikai országok kezdeményezésére Washington nélküli összefogási kísérletek kezdődtek, s ebben Chávez Venezuelájának fontos szerepe van.

Másfelől az Egyesült Államok külpolitikájában talán soha ilyen kevés figyelem nem irányult a déli szomszédokra, mint ebben az évtizedben. Kezdődött az iraki, majd az afganisztáni háborúval, jött az arab tavasz, s folytatódik napjainkban a fokozott csendes-óceáni érdeklődéssel, különös tekintettel Kína növekvő szerepére. Chávez – belefér.