Egy, kettő, három... tíz. Tegnap. Ma hét, de holnap lehet, hogy csak négy lesz, vagy egy tucat. Így számolgatja híveit Tarlós István. Időnként az ellenzék előtt, hogy erejét bizonyítsa. Budapest főpolgármestere körül azonban egyre magasabbra emelkedik a fal. A folyamatot gyorsítja az „Öreg” zsigeri bizalmatlansága: „Már én sem tudom, hogy ki van mellettem, és ki ellenem.”

Meglepő ez a gyors elbizonytalanodás. A választások után elődjéhez alig mérhető hatalommal ruházta fel a Fidesz fővárosi frakciója. Igen nagy számban adtak át neki korábban bizottságokat, a közgyűlést megillető jog- és hatásköröket. Köztük a vezetők kinevezési jogát. S ő élt a lehetőséggel. Előbb lefejezte, kiürítette a fővárosi cégeket, azután saját embereivel töltötte fel őket. Szakmájukban elismertekkel vagy régi bajtársakkal az óbudai időkből. Vegyesen. Csakhogy a két csapat között már kezdetben se volt nagy az összhang.

A súrlódások félidőre izzáspontig hevítették a holdingokat. Tarlós képtelen lehűteni a kedélyeket. A gazdasági, politikai érdekek bonyolult szövevényében bozótvágó késsel metszi az utat. Túl sok sebet ejt. Az érdeksérelmet szenvedettek pedig támaszt kerestek. Nem volt ez másként a kerületi időkben sem, csak közben változott a lépték. Nagyobb lett a konc, fokozott a kockázat, célzottabb a pártközponti figyelem, szélesebb az átlátni szükséges terep. Csak Tarlós maradt a régi. Kézi vezérlés, nyers indulat, énközpontú rendszer. Egy ideig mégsem volt ezzel gond. Amíg mindenki megkapni vélte, amit akart.

A kezdetek szinte korlátlan bizalmára azonban gyorsan totális bizalmatlanság volt a válasz. Még a hívekkel szemben is. A pártkatonák is kikerültek a bizalmi körből. A belső tisztogatásban pedig buzgón segédkeztek a főpolgármester saját – féltve őrzött – tanácsadói és régi emberei, egyre nagyítva a támadás fenyegetését. Egy ideig a Fidesznek is jól jött ez. Tarlós látványos ütközetei elterelték a figyelmet a belső hatalmi, gazdasági átrendeződésről, a holdingokról. De a főváros vezére megneszelt valamit. Nem látta át, de tudta, hogy fontos dolgoktól akarják távol tartani. Megrémült.

Kirohanásait egyre kevésbé képes kontrollálni. S ezzel olyanokat is hátralépésre késztet, akik hívei voltak. Belső ügyek – mondja –, amelyeknek semmi közük a városhoz. Téved. Ha a fővárosi fideszesek nem segítenek támogatást szerezni a BKV-nak, akkor a budapesti nép járhat gyalog. Ha százmilliókat költenek egy befejezett épületre, akkor valamely szolgáltatásra nem jut pénz.

Ha a főnök dzsentri nagyvonalúsággal lemond az oktatási és egészségügyi intézmények vagyonáról, vagy közművet vesz hitelre, annak a városlakók fizetik meg az árát. Budapest nem a főpolgármester saját portája, ahol úgy seper és úgy ordítozik, ahogy akar. Ez a mi városunk. Mi fizetjük őt is, a barátait is meg az ellenségeit is. Hogy lenne ez személyes ügy?