Mi magánügy, és mi nem – erről folyik a vita a gyerekvállalás és általában a család ürügyén. E vitára bármilyen ürügy jó, mert nincs olyan magándöntés, mely ne befolyásolná a köz sorsát.

A magánügy nem attól magánügy, hogy csak magánszemélyeket érint. Hanem attól, hogy az ő illetékességi körükbe tartozik. Ha semmi sem magánügy, ami a közt érinti, akkor nincs magánügy. Ha nincs magánügy, nincs magánélet. És akkor nincs szabadság, nincs személyiség, nincs a hatalomtól védett menedék. Nincs a hatalomnak határa. Ott orwelli világ van, ahol, ahogy a boldogtalan Winston boldogtalan felesége mondja: a „gyereklétrehozás” „kötelességünk a párt iránt”; a magánélet pedig életveszélyes lázadás.

Törzsi közösségek, államegyházak és állampártok törekedtek a magánélet fölötti totális hatalomra. Most pedig azok vonják kétségbe a magánügyeink létjogosultságát, akik ebből a totális hatalomból szeretnének visszakaparni, amennyit lehet.

Abból a nyilvánvaló igazságból, hogy a magándöntéseinknek közérdekű következményei vannak, azt a hazug következtetést vonják le, hogy a magánszférát a hatalomtól azok az idegenszívű, gyökértelen senkiháziak féltik, akiket a köz, a nemzet, az emberiség sorsa hidegen hagy. A polgárai magánéletét és döntési szabadságát tiszteletben tartó állam van jó néhány, de olyan hülye egy sincs közöttük, melyet ne izgatnának a magándöntések tendenciájából fakadó gondok, s ne próbálná azokat enyhíteni.

Hány gyereket nevelünk, hogyan, milyen családformában, milyen életkorban, milyen iskoláztatási döntéseket hozunk, milyen pályát, milyen társat választunk, milyen erkölcsi normákat követünk, vagy hagyunk figyelmen kívül, hová költözünk, hová nem, miben hiszünk, miben nem, járunk-e templomba, futballmeccsre, hogyan temetkezünk, hová utazunk, hol eszünk és mit, hogy vigyázunk az egészségünkre, vagy hogy tesszük tönkre, milyen divatokat követünk, mit veszünk meg, mit nem, költekezünk vagy takarékoskodunk, adományozunk vagy fukarkodunk, mit olvasunk, nézünk, hallgatunk, mit nem stb. stb. – ezek a magánéleti döntéseink határozzák meg egy ország gazdasági, társadalmi, kulturális, demográfiai helyzetét.

Ezeket mind, a magánéletünk teljes tartalmát kitagadhatná a magánügyek köréből a házelnök azzal a logikával, amellyel a gyerekvállalást kitagadta. És főleg kitagadhatná a politikai választásainkat! Pont az ne lenne „nemzetstratégiai ügy”, hogy kire szavazunk, ki kormányozza az országot?

Ha megkérdezi a főnökünk, a tanárunk, a hatalom bármilyen embere, hogy „hé, magánember, kire szavaztál te?” – épp erre mondhatnánk, hogy magánügy?! Világos, hogy ha a hatalomnak el kell számolnunk a gyerekvállalási teljesítményünkkel, akkor a politikai választásainkkal pláne. Akkor a titkos választáshoz való ragaszkodás csak a nemzet ellenségeinek lehet az érdeke.

A magánügyeinket tiszteletben tartó hatalom a magánvágyainkat tiszteli. Döntéseink tendenciájából kiolvassa, milyen magánvágyakat követünk, és azt keresi, milyen ösztönzéssel, szabályozással lehet ezeket a széles körben elismert közérdekekkel jobb összhangba hozni. Például a gyerekvállalást a nők emancipációjával és önérvényesítési törekvéseivel. A házelnök úr által megjelenített hatalom pedig azt a lehetőséget keresi, hogy miképp tudná a magánakaratunkat letörni, s a magáét ránk kényszeríteni. Reméljük, nem találja meg.