Ennél pontosabban még sosem hallottam megfogalmazni, miért is megy az ember tüntetésre. Egyszerűen érzelmi visszaigazolásra vágyik: fontos neki a tudat, hogy nincs egyedül, mások is úgy gondolkodnak, ahogy ő. Meg akarja mutatni magát, ki akarja fejezni a véleményét olyankor is, amikor a demokrácia hagyományos játékszabályai szerint annak éppen nincs itt a szezonja.

Egyszerű ez, mint a vonatfütty, míg a tüntető szemszögéből nézzük. Bonyolulttá ott kezd válni a dolog, amikor a tüntetési szempontból kitüntetett dátumok közeledvén az alapesetben politikai pártként működő aktorok céljai kerülnek előtérbe. A röviden „ki kivel nem, kivel igen”-nek nevezhető játék ugyanis nem magáról a tüntetésről szól, hanem arról az eszeveszett fejszámolásról, amely minden ilyen szervezkedést kísér.

Hogy ha mi ővelük, de azok nélkül, netán mindnyájan, de ők végül mégsem... Melyik az a kombináció, amelyikből a lehető legtöbbet nyerjük? Mi. Iksz idő múlva, a szavazóhelyiségben. Ezen persze nincs mit csodálkozni – de nem is véletlen, hogy az utóbbi években a semmiből jött civil mozgalmak tudták kivinni a legnagyobb ellenzéki tömeget az utcákra.

Ők a múlttalanok, akik még semmit sem rontottak el, így aztán hitelesen mutathatnak rá a mindennapok tébolyára. Eddig és ne tovább! – nagyjából ez az az üzenet, amelyik újra és újra a főváros válogatott köztereire vonzza az embereket.

Mindenkit, akit felháborít, hogy elszegényedésével ő fizeti meg a rossz gazdaságpolitika árát; hogy szétzilált iskolában nő fel a gyereke, és gyógyítani képtelen kórházba viszik, ha megbetegszik; hogy államilag felkent kiskirályok döntenek az adójából fenntartott intézmények sorsa felett, hogy nem szent a hír és nem szabad a vélemény, és hogy a szeme láttára forgatják ki a törvényeket, csak azért, hogy végül ítéletet se mondhasson mindarról, ami négy éven át történt vele.

A múlttalanok nagy próbája, hogy képesek-e tartani magukat ehhez a szerephez: lehetőséget biztosítani a polgároknak, hogy érezzék, igazuk van, és nincsenek egyedül. A Szolidaritás döntése, amellyel minden különösebb cécó nélkül felmondta az október 23-i külön tüntetést, és csatlakozott a Milla felhívásához, azt igazolja, hogy pontosan látják, mi most a feladatuk.

Ahogy a demokratikus ellenzék most szerencsés módon háttérbe húzódó parlamenti pártjai is érteni látszanak: akik majd tüntetni mennek, érzelmi megerősítésre vágynak, egységesnek és erősnek akarják látni magukat. Ez most valami ösztönös, kollektív bölcsesség, olyan ritka kegyelmi állapot, amikor az ember hajlamos hinni a józan ész erejében és a közszereplők felelősségtudatában. Biztos, ami biztos, még le is kopogja.