Egy Pest környéki iskolában nem tudta elkezdeni a tanévet egy súlyos izomsorvadásban szenvedő ikerpár. A tantestület és a szülők képtelenek voltak ugyanis időben összekalapozni 750 ezer forintot egy rámpa megépítésére, így a gyerekek nem tudtak kerekes székkel eljutni az utcáról a tanterembe. Hogy mire föl ez a látszólag hatásvadász kezdés? 

Hát hogy valamiképpen kézzelfogható közelségbe hozzuk, mennyi pénz is az a 300 millió forint, amennyit csak jövő májusig Kerényi Imre fog szívlapáttal kihajigálni az ablakon: ezúttal történetesen az úgynevezett Nemzeti Könyvtár köteteire.

Azt már megszoktuk, hogy a jelen kabinet Kerényi személyében tart egy afféle giccsügyi kormánybiztost, aki hol asztalokat helyeztet ki a hivatalokban, hogy azon pihenjen az alaptörvény, hol meg festményeket rendel az aktuális kulturális államtitkár kedvenc galériájától vegyes történelmi témákban. Az, hogy most éppen könyvet ad ki, csak annyiban kétségbeejtőbb a korábbi akcióinál, hogy míg sem a kegyhelyállításnak, sem a programfestészetnek nem volt korábban állami rendszere, a fontos könyvek polgárokhoz való hatékony eljuttatásának igen. Ez volt az a bizonyos, Márairól (mondom: Márairól!) elnevezett program, amelyet többéves előkészítés után léptetett életbe a balliberális kormány. Alapelveinek megfelelően az állam milliárdos összeggel támogatta, hogy a vergődő kiadóktól a forráshiányos könyvtárakba jussanak a kötetek, s tette mindenzt átlátható, pályázati alapon. Amihez képest meglehetősen durva visszalépésnek tekinthető, hogy az Orbán-kormány jövő év végéig bő félmilliárdot önt majd bele az állami kézben lévő Közlönykiadóba, hogy a végén „politikusok, önkormányzati vezetők, középiskolák és könyvtárak”, valamint a nyomott árú könyvek kedvelői gazdagabbak legyenek két tucat, Kerényi Imre ízlése szerint összeválogatott kötettel.

Ezt a pénzt valóban sok mindenhez lehet mérni. Nemcsak az iskolába járásra esélyt adó rámpához, hanem az NKA költségvetéséhez is – ekkora összeg az összes hazai folyóiratra együtt nem szokott jutni –, vagy a most teljes bizonytalanságban lévő vidéki közművelődés állami támogatásához (két városi múzeum egy éven át megélne ennyiből). De ha túllépünk a vérlázító pénzkidobáson, akkor leszünk csak igazán tanácstalanok. Mert akkor kénytelenek vagyunk végiggondolni, ugyan mi a céljuk Kerényi gazdáinak ezzel az egésszel. Hogy az istenadta nép olvasson végre Herman Ottót? Hogy Gundel Károlyt bújva fejlessze kulináris kultúráját? Hogy a bokáig érő vízben állva megtudja, milyen volt a harmincas évek Balatonja? Vagy hogy Tormay Cécile tízezer példányban csak azért is eljusson minden iskolába, könyvtárba, könyvesboltba, mert igenis nagy író volt és kis híján Nobel-díjas?

Most tényleg „Nemzeti Könyvtárat” fognak kiadni. Szobrokat állítanak, és még több írót cserélnek le papra az utcanévtáblákon. Menetelnek szilaj tekintettel, és nagyon vigyáznak, hogy semmit, de semmit ne lássanak meg a valóságos világból.