Igazán ritkán fordul elő, hogy a washingtoni szerződés negyedik cikkelye szerinti rendkívüli, sürgősséggel megrendezett tanácskozást tartson a NATO. Törökország most a szíriai konfliktus miatt kérte ennek az összehívását, ahogyan 2003-ban Irak ügyében. 

Az eldurvuló szíriai–török határincidensekkel egyre veszélyesebb hullámokat kelt a szíriai belső konfliktus, amelyben persze már régen könyékig benne vannak a nagy- és regionális hatalmak időnként „nemzetközi közösségnek” is nevezett szereplői. Még ha általában nem is feltétlenül az ágyúikkal.

Bizakodásra ad okot, hogy Ankara – mégoly jogos és érthető – kardcsörtetése dacára senkinek nem érdeke a nyílt katonai konfliktus Törökország és Szíria között. Az messze nem látható még, mi is lehetne a másfél éve húzódó, eddig mintegy harmincezer áldozatot követelt szíriai ellenségeskedés lehető legvértelenebb és mégis leghatékonyabb lezárása, de aligha egy török invázió. Ankarának, ha etnikumok közötti konfliktusról van szó, „mindenről ugyanaz” jut eszébe, s esetében ez a kurdokat jelenti. Az afganisztáni és az iraki háború nyomán pedig minden szereplő újra megtanulhatta a keserű leckét, persze főleg az amerikaiak kárán: nem feltétlenül bevonulni nehéz valahová, hanem inkább onnan ki.

Damaszkuszi illetékesek is nyomban igyekeztek olyan nyilatkozatokat tenni, hogy ne élezzék tovább a feszültséget a náluk sokkal jelentősebb, a NATO második legnagyobb hadseregét magáénak tudó szomszéddal, amely a nyakukra hozhatja az atlanti szövetséget is. A lázadókkal elkeseredett harcot folytató Aszad-rendszernek nyilván nem hiányzik egy líbiai típusú intervenciós .... már majdnem azt írtuk „megoldás”, de – lásd az amerikai nagykövet és kollégái értelmetlen halálát – ezt a kifejezést igazán aranyárban mérik a tágabban vett Közel-Keleten.

Emlékszünk, hogyan kezdődött az első világháború (no meg a Svejk): Ferenc Ferdinánd halála az események további menete szempontjából jelentősebbnek bizonyult, mint utána millióké. Szomorú paradoxon, hogy, főleg, ha lesz még ilyen incidens, pár török polgár – akármennyire felháborító és elfogadhatatlan – veszte inkább kecsegtet a fordulat reményével, mint az, hogy az értelmetlen öldöklésben nap mint nap tucatjával lelik halálukat szíriaiak. A „nemzetközi közösség” képviselői legfeljebb minden sarkon elismétlik, hogy „ez így nem mehet tovább”, illetve „Aszadnak mennie kell”, s fásultan veszik maguk is tudomásul az ENSZ Biztonsági Tanácsában a „Nyugat” és a többiek álláspontja közötti nem szűkülő szakadékot. Időnként újra hallani egy esetleges légtérzárról (repülési tilalmi övezetről), amelyet a Nyugat Líbiában is kikényszerített, aztán megint nem esik róla szó. Nincs hozzá elégséges akarat.

Vegyük végig a világot és a térséget: az Egyesült Államok önmagával van elfoglalva az elnökválasztás előtti hetekben, Egyiptom a saját jövőjét tervezi a rajzasztalon, Izrael Iránnal, Irán az egész világgal hadakozik. A súlytalan Libanon retteg, hogy még jobban nyomja majd a szíriai események súlya. Az oroszoknak és a kínaiaknak az a legfontosabb, hogy ne a Nyugat érdekei érvényesüljenek. Ám mindez édeskevés Aleppóban vagy Akcakaléban, azon a török településen, ahol becsapódtak az aknagránátok.