Bármennyire túlzásnak tűnik is Selmeczi Gabriella értetlensége az LMP politizálása felett, valóban akad itt némi furcsaság. Schiffer András hétfőn még élesen nekiment a szocialistáknak, és egyértelmű nemet mondott egy két év múlva lehetséges kormányzati szövetségre, amelyet az utóbbi húsz év bármelyik miniszterelnöke vezetne – Bajnai Gordont is beleértve. 

Aztán másnap reggel meghallgathatta saját frakcióvezetőjét, aki – testületi döntés nem lévén az ügyben – magánvéleménynek minősítette a Schiffer által mondottakat. Megint egy napra rá pedig azt kellett látnia, hogy a pártja és az MSZP közös kiállással tiltakozik a Fidesz készülő választási cenzusa ellen.

A „furcsaság” oka lehet, hogy Schiffer a hosszú távú politizálás általa vallott morális érveit sorolja, míg párttársainak egy része a realitásokat figyeli. Schiffer szeretné, ha pártja nagy, kormányképes, önálló pólusképző erő lenne, hogy vezetésével túl lehessen lépni az MSZP és a Fidesz váltórendszerén. Ám azt nem látja, hogy a szakadék nem a Fidesz és az MSZP, hanem a jobboldali autokratizmus és a parlamentarizmus mellett elkötelezett demokraták között tátong. Schiffer keményen bírálja a szocialistákat, pedig értelmetlen szakadásig mélyíteni a két ellenzéki párt közötti árkot, amikor abban egyetértenek, hogy az amorális kormányerőt el kell távolítani. Amit emberi számítás szerint csak közösen érhetnek el.

Érthető, hogy Schiffer – okulva az SZDSZ reálpolitikai bukásából – menekülni akar a húsz év politikai mókuskerekéből, de az már kevésbé érthető, hogy hamis reálpolitikával igazolja magát: az „MSZP nélkül nem lehet megverni a Fideszt, de az MSZP-vel egészen biztosan nem”. Mert az MSZP-vel szemben pláne nem lehet. Érthető, ha úgy gondolja, erkölcsi értelemben csak úgy van értelme az Orbán-rezsim bukásának, ha egyszersmind a keletkezését előidéző viszonyokat is fel lehet számolni. Csakhogy ilyen programot valószínűleg akkor lehet majd fogalmazni, ha a demokratikus ellenzék a Fidesz megbuktatása után polarizálódik, viszont biztosan hosszú időre el lehet felejteni, ha a markáns polarizálódást a választások előtt erőltetik, s a megosztottság következtében Orbán hatalmon marad.

Előbbre jutna talán a demokratikus ellenzék, ha nem csupán Orbán leváltásában értene egyet, hanem a IV. köztársaság alapelveiben is. Ez a közös minimálprogram mozdulásra bírhatná a pártok között választani nem tudó sokaságot, ami már csak azért is fontos volna, mert a hatalom csupán az utcán (is) egységes erővel demonstráló tömegtől eshet gondolkodóba. Például október 23-án.

Ha pedig 2014-ben a demokratikus többség esetleg az LMP-t nélkülözve menesztené a Fideszt, azzal az LMP végleg partvonalra szorulna, miközben a IV. köztársaságnak az ő morális tartására is szüksége volna. Már csak azért is, hogy az emberek elhiggyék, amit az LMP el akar hitetni velük: van egy másik értelmezése is a politikai valóságnak ahhoz képest, amit huszonkét éven át meg kellett élniük.