Ma, miközben a világ figyelmét Európa bajai kötik le, a gazdasági válság továbbra is pusztító szociális következményekkel jár világszerte. A UNICEF Policy and Practice (Politika és Gyakorlat) részlegének új, A Recovery for All: Rethinking Socioeconomic Policies for Children and Poor Households (Talpra állás mindenkinek: a gyermekekkel és szegény családokkal kapcsolatos társadalmi-gazdasági politika újragondolása) című könyvének szerzői elemzik a legutóbbi nemzetközi adatokat, amelyek szerint a mennyiségben és minőségben elégtelen élelem, a kiterjedt munkanélküliség és a szociális támogatások csökkenése fenyegeti a világ népességének nagy részét.

Kezdetben, két jelentős élelmiszerár-robbanás (2007–2008-ban, illetve 2010–2011-ben) után mintegy hatvan fejlődő ország lakossága átlagosan 80 százalékkal fizetett többet az élelmiszerekért, mint a válság előtt. Ennek eredményeként a családok élelmezésének biztonsága megingott.

Továbbá a munkaerőpiac szerte a világon kevesebb állást és kisebb béreket kínált, növelve a szegénységet az alkalmazottak között is. Ez immár egymilliárd dolgozót és családját érinti. Mi több, világméretekben a munkaképes korúak kétötöde nem talál állást, egyre emelkedik a munkanélküliség a fiatalok között is, miközben gyorsan nő a munkaképes fiatalok tábora – a várakozások szerint számuk 2012–2020 között meghaladja majd az egymilliárdot –, ez tovább nehezíti majd a munkaerőpiac talpra állását.

A világszerte tapasztalható megszorítások is nehezebbé teszik a közjavakhoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférést. 2012-ben várhatóan 133 ország mérsékli közkiadásait átlagosan a GDP 1,6 százalékának megfelelő összeggel, s a kormányok 30 százaléka határozott el jelentős megszorításokat (amelyeket a kiadásoknak a válság előtti szintre történő csökkentésében határoztak meg).

Mivel a világ változatlanul hozzá van kötve a nagy bevétellel rendelkező gazdaságokban bevezetett megszorításokhoz, a fejlődő országok sorra hozzák meg saját takarékossági lépéseiket. Ennek következtében a fejlődő országok 2012-ben várhatóan a GDP átlag 1,8 százalékával mérséklik kiadásaikat. Ez közel kétszer akkora mértékű lefaragás, mint a fejlett országoké, amelyek a GDP 1 százalékának megfelelő összeggel költenek idén kevesebbet. És szerte a világon a meghozott költségtakarékossági intézkedések legtöbbje aránytalanul nagy mértékben sújtja a szegényeket.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) legutóbbi 158 országjelentését áttekintve kiderül, hogy a kormányok 4 fő pénzügyi reformot fontolgatnak:

73 országban a kormányok a bérek csökkentését, illetve maximálását tervezik, ezzel csökkentve a lakosság számára fontos szolgáltatásokat nyújtó közszféra dolgozóinak fizetését.

Ugyancsak 73 országban tervezik az ártámogatások – beleértve az élelmiszer- és üzemanyagárakat – csökkentését vagy eltörlését, noha sok régióban rekordmagasak az élelmiszerárak.

55 országban fontolgatják a szociális védőhálóprogramok megkurtítását, amikor éppen hogy a juttatások növelésének lehetőségét kellene keresni.

Sok kormány más költségvetés-csökkentési stratégiát követ, például (71 országban) a leginkább a szegények által fogyasztott alapvető cikkek adójának emelésével.

Ezek a reformok súlyos, visszafordíthatatlan következményekkel járnak, különösen a csecsemőkre és kisgyermekekre nézve. A családok szerte a világon az éhezés és alultápláltság terjedésével, az egészségügyi ellátás romlásával, kisebb iskolalátogatottsággal, a gyermekmunka növekvő arányával, a családon belüli erőszak elharapózásával, s a jövő megpróbáltatásaival szembeni fokozódó védtelenséggel néznek szembe. Időközben természetesen erősödik a társadalmi békétlenség, ahogy az emberek elvesztik bizalmukat a kormány és a közintézmények iránt. A polgárok a nagy és kis jövedelmű országokban egyaránt egy olyan válság áldozatai, amit nem ők okoztak.

Ám a mostani válság alkalmat is ad arra, hogy újragondoljuk társadalmi-gazdasági politikánkat. Ez megköveteli, hogy alapozzuk makrogazdasági és pénzügyi döntéseinket arra, hogy azok mennyire segítik elő az emberi fejlődést és a munkahelyteremtést.

Szemben azokkal az érvekkel, melyek szerint a globális kiigazítás jelenlegi időszakában nem engedhetők meg a gyermekek és a szegény családok életének javítását célzó beruházások, azt mondjuk, a politikai döntéshozóknak igenis van erre lehetőségük, még a legszegényebb országokban is. Van hat világos módszer – az ENSZ politikai nyilatkozatai mindegyiket támogatják –, amelyek révén a kormányok újabb pénzügyi teret találhatnak: a kiadások újrarendezése; az adóbevételek növelése; lobbizás a segélyek és átutalások növelésére; hozzányúlni a pénzügyi és a devizatartalékokhoz; kölcsönt felvenni és a meglévő hiteleket átütemezni; valamint egy olyan makrogazdasági keretet alkalmazni, amely jobban segíti a felhalmozást.

A politikai döntéshozóknak át kell gondolniuk, mely változatok állnak a kormányok rendelkezésére, hogy elősegítsék a befektetést a munkaintenzív növekedésbe, az élelmiszerbiztonságba, a szociálpolitikába, az egészségügybe és más fontos közszolgáltatásokba.

Ha az országok világszerte egyszerre alkalmazzák a pénzügyi megszorítások politikáját, az a világgazdaságot a recesszió felé taszítja, megemelve a szociális költségeket, ami igencsak hátrányos a gazdag és a fejlődő országok számára egyaránt. Itt az ideje, hogy a világ vezetői kinyissák végre a munkanélküliségre, az élelmezés-biztonságra vak szemüket, és a megszorítások átcsapjanak egy tisztességes ciklusba, amely támogatja a fejlődést és prosperitást mindenki számára. A talpra állás nem csupán lehetséges, hanem az egyik követelménye a társadalmi és gazdasági igazságosságnak.

Isabel Ortiz és Matthew Cummins, a UNICEF politikai és stratégiai társigazgatója, illetve a UNICEF társadalom- és gazdaságpolitikai szakértője