Bármily nehéz ezt nekem megemészteni: korunk egyik legnagyobb történésze a kommunistaság világcsúcstartója volt. Több mint nyolcvan éven át sikerült néki kommunistának lennie. Egyiptomba sodródott zsidó kereskedőcsaládba született, korán árván maradt, rokonai fogadták örökbe, velük ment Berlinbe, ott csatlakozott 14 éves korában az ifjúkommunistákhoz. Hitler elől Angliába menekült, s a világháborús katonai szolgálat után ott is élte le az életét, örök nyugtalanságban. A siketség és a leukémia sem sodorta ki a közéletből, halála reggelén is ott voltak ágya mellett a friss lapok.

Félelmetes szellemi kapacitással rendelkezett. Sok nyelven beszélt, még többön olvasott. Polihisztor volt, a dzsesszig és a Beatlesig bezárólag mindennel foglalkozott. Monográfiáiban hihetetlen adat-, tény- és forrásmennyiséget kezelt, szerkesztett egységes rendbe. A stílusa briliáns volt, elegáns, és egyáltalán nem illett a világnézetéhez. A „hosszú” XIX. századról írt trilógiája (A forradalmak kora, A tőke kora, A birodalom kora) és a „rövid” XX. századról írt könyve (A szélsőségek kora) megkerülhetetlen alapmű. Hobsbawm kiindulópontja az volt, hogy az ipari forradalom jelentette a legalapvetőbb változást a történelem folyamán az emberek életében. Egyedülálló beleérző képességgel írta meg a tőke „áldozatainak” ellenállás-történetét.

Megdolgozott a nemzetközi nacionalizmus gyűlöletéért. A nemzetet történelmileg nagyon fiatal, modernista fogalomként írta le, mely a nemzetállamokkal együtt el fog enyészni az új, „szupernacionális” világrendben. Kimutatta, hogy a közös eredetről, összetartozásról szóló narratívák túlnyomó része „kitalált hagyomány”, a hagyományok XIX. századi tömegtermelésének tömegtermékei.

Hobsbawm ortodoxnak renegát, renegátnak ortodox volt. Éltette az ’56-os magyar forradalmat és elítélte a szovjet inváziót, de barátai túlnyomó többségével ellentétben nem lépett ki a Brit Kommunista Pártból, tagja maradt egészen annak 1991-es föloszlásáig. ’68-ban a prágai tavasz mellé állt, és akkor is elítélte a szovjet beavatkozást. A 70-es években ő volt a „demokratikus kommunizmus”, az eurokommunizmus zászlóvivője Angliában. Nem hitt már a szovjet típusú társadalomban, de nem is tudott teljesen kiszeretni belőle. Az őt igen nagyra tartó Tony Judt és más tisztelői is kimutatták: hajlamos volt rá, hogy a Szovjetunió javára ferdítse a valóságot. A szovjet blokk összeomlása számára egy olyan álom végleges végét jelentette, melyből már rég felébredt ugyan, de mégis...

A New York Timesban nyilatkozta Hobsbawm a maga kitartó kommunistaságáról 2003-ban: „Nem akartam szakítani azzal a hagyománnyal, ami az életem volt... ez egy nagy ügy volt: az emberi nem emancipációjának az ügye. Lehet, hogy rossz pályát választottunk, lehet, hogy rossz lóra tettünk, de olyan versenyben, amiben benne kell lenni, mert az emberi élet másképp nem érdemes rá, hogy leéljük”.