Ital, cigi, gépezés – sok magyarnak ez a kábítószere. Túl soknak.

Ezekhez menekül a mindennapok kilátástalansága elől. Mindhárom „felejtőszer” extra bevételt hoz az államnak. A költségvetési bevétel azonban mindhárom esetben látszólagos, hiszen mindhárom nagyobb kárt okoz a társadalomnak, mint amekkora a haszon belőle. Okos az az állam, amely ezért nem csupán bevételi forrást, hanem a későbbi kiadást, a személyiség-, egészség- és társadalomromboló hatást is figyelembe veszi, amikor meghatározza, mennyiért és milyen keretek között engedi meg az ezekhez való hozzáférést.

Nem törekszik mindenáron a minél nagyobb bevételre, sőt: hajlandó is lemondani erről vagy azokról a munkahelyekről, amelyek működtetik ezt a pénzgyárat. Aki ma az ital-cigi-gépezés háromszögének rabja, annak a félkarú rablók teljes eltűnése sem oldja meg azt a problémáját, ami a gép elé állította. Jó lenne hinni, hogy a gépekbe dobott pénzeket eztán értelmes célra költik, csakhogy az ok a betiltástól még megmarad: a felejtésvágy, a kilátástalanság nem múlik el. A csörgő érmékből holnapra nem lesz automatikusan tízórai a gyereknek.

Nem ejtünk könnyeket, ha nem működnek Magyarországon nyerőautomaták, de az ebből fakadó veszteségeket (adó, munkahely) érdemes minimalizálni.

Különösen akkor, ha a megszüntetésüktől remélt hasznot egyelőre csak a remény táplálja, nem egy olyan kormányzati elképzelés, amely a társadalmi és pénzügyi hatásokat ugyanolyan gyorsan képes kezelni, mint amilyen gyorsan határoz a gépmentesítésről.

Ha pedig valóban azért kell ilyen villámgyorsan szavazni a képviselőknek a betiltásról, hogy ne legyen idő megdolgozni a döntéshozókat, akkor az nagyon sötét képet fest a magyar közállapotokról.