A belső sávban araszolok, s egy fehér Opel hátulját nézegetem már vagy tíz perce. Nem halad a sor, nézegetek hát. Van mit. Ennek az Opelnek a hátulján nem is egy, de rögtön három Nagy-Magyarország-matricát látok. Egyet a hátsó szélvédő közepén, egyet-egyet pedig szélen, a lámpák mellett. Gondolom, a középpontos szimmetria miatt. Ezenkívül oldalt van még rajta egy-egy Magyar Gárda-jelvény, s ugyancsak középen egy fekete színű, rovásírásos felirat, amit nem tudok kiolvasni ugyan, de a pogány, újnyilas szubkultúra legjellemzőbb jegyeit ismerve vélhetőleg nem az Örömóda kezdősora lehet.

Ezt a hungarista kollekciót bámulom hát, s azon tűnődöm, hogy lám csak, milyen tökéletesen működött a kocsi gazdájában az arányérzék.

Mert az fontos, a szimmetrikus érzék és tudás. A rendezett alakzatok létrehozására való törekvés. Tudni, hogy ha a másik irányból nézem is a világot, a törvényei nem változnak meg.

Azt hiszem, újnyilas úrvezetőnk először talán csak egyetlen Nagy-Magyarország-matricát ragasztott az egyik hátsó lámpa mellé.

De nem volt elégedett vele.

Úgy érezhette, hogy elbillennek az arányok. Megjegyzem, joggal. Elbillentek az arányok, nap mint nap látjuk. Fölragasztott hát egy másikat az ellenkező oldalra, de így meg a felső tartományban keletkezett valami szembetűnő, nagy-nagy üresség. Azt is biztosan sokáig nézte, az üres teret, tán a nyelvét is kidugta közben. Valami hiányzik még, valami hiányzik. Aha, legyen a Magyar Gárda jelvénye. Az úgyis olyan izés. Olyan fickós. Harcias, hősies, kemény. De akkor nem is egy, hanem rögtön kettő. S akkor azokat is föl. Rá az őrjítő, kibírhatatlan semmire.

Ezen tűnődöm, mikor egyszerre csak meglódul a külső sor, az én opelesem meg azonnal indexel és kilő jobbra. De fél perc múlva már előttem indexel balra, jönne a belsőbe vissza. Udvarias sofőr vagyok, lassítok, villantok, beengedem. Megint araszolunk együtt, de rövidesen ismét nekilendül, újra próbálkozik a külsővel, de nem halad. Jönne vissza, s megint előttem. Újra villantok neki, gyere, gyere hát vissza. Visszatér a belsőbe, és bekapcsolja köszönetképpen a vészvillogót. Nézd csak, milyen jól nevelt ez az újnyilas, ki se néztem volna a matricái alapján belőle. De az én sávomban nincs maradása, harmadszorra is ki a külsőbe, aztán persze gyorsan vissza. Harmadszorra is beengedem, milyen türelmes vagy, Zsolt, mondom magamnak, máskor ennél kevesebbért is már ordítani szoktál.

Pár perccel később egyszerre állít meg minket a piros.

Gondoltam előre, hogy így lesz, ezen a szakaszon semmi értelme szlalomozni. Az én opelesem persze most is a külsőben áll. Átnézek hozzá, s látom, ő is engem néz. S váratlanul int, hogy mondani akar valamit. Lehúzom a jobboldali ablakot, hogy jobban halljam, mire elmosolyodik, s azt kiáltja:

– Legalább mi tartsunk össze!

Nézek rá bambán.

Te jó ég, ez azt hiszi, azért voltam vele szokatlanul előzékeny, mert a matricái miatt rokonszenves nekem. Majdnem kiszalad a számon, hogy na ne. S különben is, mi az, hogy „legalább”? S kik ellen tartsunk? Udvarias vagyok, nem szólok be. De hát kinek is szólanék? A ti világotokból nézve a törvényeink már nem ugyanazok többé. Ez lett hungarista szimmetriátok eredménye. Hiába nyomjátok a gázt. Hiába, nem fogtok előrejutni, az a másik sáv nem vezet sehová, nem, nem.

Hiábavaló harc az ürességgel