Itt élned, halnod kell. Tudom. Apáim vére, szent akarat, meg a véres zászlók. Hiába az átoksúly, meg a tátongó nemzetsír, az ember tudja, mi a kötelessége. Nem úgy nevelték, a gyárnegyed szélén, hogy csak úgy odébbálljon holmi választási regisztráció, szülési kötelmek, fenyegető iskolaköpeny, elcsaklizott nyugdíj ürügyén.

Marad, mert másutt nincs számára hely. Különösen kint is kapós szakma és nyelvtudás nélkül. Meg amúgy is. Érző kebel, közös néplélek, Árpád és József Attila. Ó, azok az ifjonti tüntetések, ami után oly nagyon büszke és rémült volt az ember, hogy mi lesz, ha kizárják az egyetemről és nem lesz diploma. Pedig akkor még nem is tudtuk, hogy alig két évtizeddel később mennyit kell majd érte fizetni. Maradtunk. Bár a lázadást nem unortodox módon értettük, hanem tisztán. Hígítatlanul. Maradtunk a szabad gondolatokért. Meg egy kicsit azért, hogy ne csak orosz film legyen, hanem amerikai is. Talán még a Dallasért is. S hogy ne a városligeti Vidám Park legyen a szórakozás csúcspontja, és eljöjjön akár a Rolling Stones is.

De amikor ott mentünk diplomát és jövőt kockáztatva, álmunkban se gondoltuk, hogy egyszer csak bezárják a szellemvasutat. Bár még a drezdai is jobb volt, ahol élő „szellemek” ugráltak ki a műanyag díszlet mögül. De akkor is. Lám, a körhinta is milyen értékes lett száz év után. Csak ki kellett volna várni. De vitte a pénzt. Sokat.

Az utóbbi években százmilliókat öntöttek be a parkba, mégis ciki maradt. Jövő évre megint kértek ötvenmilliót. Micsoda pofátlanság. Évente alig háromszázezren látogatják. Bezzeg az állatkertet egymillióan is megnézik. Jogos. A fókashow sokkal jobban hasonlít a schönbrunnira, mint a vidámparki óriáskerék a práterbeli testvérre. Megérdemlik, hogy terjeszkedjenek. Bár azt senki sem tudja, hogy miből lenne pénz az új kunsztokra. Mindegy, helyük legalább lesz. A vidámparknak annyi.

Bár egy cégnek éppen kapóra jön a fővárosi döntés, mivel – micsoda szerencsés véletlen – szórakoztatóparkot építene. Az sem töri le a városházi szándékot, hogy a „végképp eltörölni” projekt csaknem félmilliárdba kerül. S vele vész a 329 milliós fővárosi hitel visszafizetésének esélye. Mindezt kápéban, a milliárdos Siemens-alku után, ráadásként.

A Vidám Parknak mennie kell. Mit mulatozik itt a nép a folytatólagos szabadságharc közepén? Szüljön, termesszen dinnyét, és dolgozzon közmunkásként a debreceni stadionon! S ha eljön az ideje, haljon meg méltósággal! Aztán nyugodhat békében.

Egészen addig, amíg a temető pénztára ki nem ürül. Akkor aztán nincs kegyelem senkinek, akár szép a síremléke, akár fontos elvtárs, úr, szabadságharcos volt az illető. A nem fizetők sírját be kell szántani. Azután épülhet a helyére a Dallas ranch kicsinyített mása vagy gránitjurta. Mindegy. Mert csak a pénz számít. Vagy mert nem számít semmi sem.