Mit érdemel, aki egy jelentős – bár erősen vitatott – életművű egykori magyar politikai vezető szobrát vörös festékkel borítja be? A jobboldali sajtó mérvadó orgánumai szerint kártérítési kötelezettséget, közérdekű munkát, de leginkább börtönt (a vehemensebb kommentelők némelyikének véleménye alapján kötelet) – feltéve, ha a szóban forgó szobor egy volt kormányzót ábrázol.

Ha viszont egy korabeli köztársasági elnökről (ráadásul az elsőről) mintázták, akkor az átfestők – minimum – szabadságharcosok, és a cselekedetük a politikai véleménynyilvánítás, a szólásszabadság és a polgári engedetlenség körébe tartozik, társadalmilag bátorítandó és üdvözlendő. Ha netán egy bíró minősíti ugyanígy a szoborrongálást (amiben első elnökünk Kossuth téri emlékművének átlagosan háromévente része volt), elkövetve azt a meggondolatlanságot, hogy nem Károlyi, hanem Horthy szobrának meggyalázóját menti fel, akkor az igazságszolgáltatás természetesen a kommunisták utolsó csatlósa, az ítélet meghozója pedig nemzetáruló (a másik oldal szemében viszont nemzeti hős, bátor partizán, a fékek és ellensúlyok utolsó mohikánja).

Csak zárójelben jegyeznénk meg, hogy aligha van ugyan sok értelme a méricskélésnek – de mégis: noha már megindult a krónikák átírása, a történettudomány mai állása szerint négyzetkilométerben, állampolgárban, emberéletben, vagyonban nem Károlyi alatt vesztett többet az ország (és viszont: a Károlyi-korszak, vagyis az első köztársaság sem volt éppen diadalmenet).

A lényeg azonban nem a számszerű végeredmény, és nem is az, hogy kinek volt (vagy van) igaza. Pillanatnyilag ott tartunk, hogy mércéből (legalább) kettő van, igazságból viszont egy sincs. És ebben az irracionális légkörben az igazi kérdéseket fel sem lehet tenni. Például azt: mit érdemel az az ország, amelyik így bánik a saját történelmével? Miért vár szimpátiát, toleranciát, empátiát másoktól, amikor saját magát sem tudja elfogadni olyannak, amilyen, és inkább hazudik (magának is), mint hogy a tényekkel szembenézzen?

És mit érdemel az a hatalom, amelyik a lefestésnél is sokkal gyalázatosabb dolgokat művel a saját világképébe nem illő, de a közös történelmünkhöz tartozó emlékekkel: az éj leple alatt eltünteti őket, átköltöztetésnek hazudva az internálást? (Mert bírósági ítélet még nincs róla, egyértelmű ombudsmani jelentés viszont már született: a Károlyi-szobor adott időkeretben történő kiebrudalásához és a környező park felszámolásához bizony fővárosi és kerületi viszonylatban is többször át kellett lépni a jogon – az illemről és a jó erkölcsről nem is szólva.) A szobrok vörösre pingálása – bárminek is minősül hivatalosan – politikai pótcselekvés, mellesleg pedig garázdaság, annak is a pitiánerebb változatából. Ennél már csak a múlt folytonos átfestése szánalmasabb.