Ez a csönd késztet arra, hogy a történelem és a társadalmi kérdések iránt érdeklődő emberként tollat ragadjak, s ebben a minőségemben megosszam azokat a gondolatokat, amelyeket az ismert történész akadémikus cikke keltett bennem. Romsics professzor azzal a tézissel indít, hogy „a XX. századi magyar történelem két sorsdöntő eseménye, az 1920-as trianoni békeszerződés és az 1944-es holokauszt a nemzeti liberális állam- és nemzetépítés tragikus kudarcának két egymással szorosan összefonódó komponense”. Ennek gyökereit a török utáni időkhöz vezeti vissza, és lakonikusan magyarázza, hogy miért nem jelentkeztek igazán nemzeti ellentétek a rendi társadalomban.

A téma következő fejezete a modern nacionalizmus megjelenése volt, amelynek exponálásában talán érdemes lett volna megemlíteni, hogy ennek a történelmi gondolatnak a kezdeményezője és hordozója Európában általában a polgárság volt, amely akkor Magyarországon szinte alig létezett, s így inkább a nehezebb sorsú kisnemesek és néhány felvilágosult arisztokrata volt az, akik számára aligha merülhetet fel az az alternatíva, amelyet a szerző állít. Legalábbis ennek nyoma az érdeklődő közvélemény számára alig ismert, és az idézett Martinovics talán inkább kivétel, mint egy gondolati iskolát képviselő politikus. A reformkor előtti és korabeli nemesség hazafias magyar politikája inkább saját pozíciójának védelmét jelenthette.

A magyar ipar támogatása annak a gondolatnak a kifejezője volt, hogy e nélkül ez a Magyarország nem létezhet. Félő, hogy az akkori politikai elit nem is gondolt arra a cserére, amit a cikk állít: „a polgári átalakulás keretében nyelvi-etnikai különbségekre való tekintet nélkül végrehajtandó jogkiterjesztés fejében a nemzetiségi lakosság hajlandó lesz nyelvében és érzelmeiben is magyarrá válni”. Ez a megállapítás inkább mai utólagos tudásunkat, ismereteinket és reflexeinket vetíti vissza a múltba. Ez a naivnak bizonyuló feltételezés, mint a szerző is rámutat, kudarcot vallott, s a később önállósuló nemzetek bölcsőjévé vált anyanyelvük.

Mint korábban már mások is, a cikk is hangsúlyozza a németség és zsidóság fontos szerepét a magyar polgárosodásban. Ugyanakkor az írás végig adós marad azzal, hogy valamilyen definícióját adja az utóbbi csoportnak. 1848–49 kapcsán már indirekt módon nemzetiségnek nevezi őket:”…a magyarországi zsidóság – eltérően az összes többi nemzetiségtől – egyértelműen a magyar nemzeti oldalra állt”. Aztán, amikor az 1910-es népszámlálásról szól, akkor – nyilván a rendelkezésre álló adatok miatt – vallás alapján csoportosít. Természetesen tudatában vagyok annak, hogy ez a kérdés milyen mértékben megosztó, de elkerülhetetlen életre keltése olyan, mintha egy sötét lőporraktárban gyufafénynél próbálnánk a villanykapcsolót keresni.

A szerző aztán az ún. politikai antiszemitizmust az úri rétegek deklasszálódásával magyarázza, úgy, mintha a megélhetési harc egy formája lenne, hiszen „feltörekvő kispolgári és értelmiségi-közalkalmazotti rétegek(re), amelyek(nek) a mobilitását az egy vagy két generációval előttük járó zsidóság pusztán saját sikerei révén is korlátozta”. Ilyenkor úgy tűnik, hogy a történész mintha az olvasóra hagyná, hogy a megmagyarázott jelenség mennyire (meg)érthető. Aztán előbukkan ismét a Tanácsköztársaság direktóriumi tagjainak számbavétele aszerint, hogy ki milyen „származású”. Ez több szempontból is aggályos, mert igazán nem hihetjük, hogy a szerző sztereotípiáknak hisz, de a kérdés ismét csak az, hogy milyen ismérvek érvényesülnek ezekben a kategorizálásokban. Egy biztos, hogy a kommünhöz nem vallási hovatartozás alapján csatlakoztak a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből indult emberek, és a 133 nap kárvallottjai és áldozatai között jócskán lehettek zsidó vallású magyarok.

Vajon arról van-e szó, hogy a hatalom újraelosztása – a szerző szavai szerint – a származási „aránytalanságok” miatt volt elfogadhatatlan, mint a cikk állítja, vagy inkább a megcélzott társadalmi változások nem konveniáltak, s aztán az ezzel való szembenállásra ilyen lepel hullott. Imponáló Romsics professzor kiegyensúlyozott véleménye Horthy felelősségéről a fehérterrorral kapcsolatban. A bíróságnak is el kellene fogadnia azt, hogy nincs tárgyi bizonyíték, ugyanakkor nem kétséges, hogy az akkori fővezér gyakorolta az erőszak monopóliumát a kérdéses időszakban, s a felelősség egyértelműen őt is terheli. A megtorlások számszerűsítésénél talán jobb lett volna óvatosabban bánni a számhatározókkal: a „csak 625 kivégzett” nem a legszerencsésebb megfogalmazás.

Különösen amikor a jelenlegi napi politikával átitatott időszakban igen erőteljes lehet az áthallás történelmünk más tragédiáival kapcsolatban. Trianon hosszan gyógyuló seb, amelynek kialakulását sokan és sokoldalúan elemezték. Fontos, hogy a szerző rámutat: a zsidó vallási szervezetek teljes mértékben és lehetőségeikhez mérten maximális erőfeszítéssel küzdöttek ellene. Később pedig a Horthy külpolitikával azonosulva magukévá is tették a revizionizmus szellemiségét és elfogadták gyakorlatát. Mint a szerző is rámutat, a numerus clausus egyike a már korábban is megfogalmazott elképzeléseknek, amely a békeszerződés aláírását követően hamarosan elfogadásra is került. Későbbi indoklásából azonban úgy tűnik, hogy ez a lépés szinte érthető volt a frontról és az elszakított területekről hazánkba érkező értelmiségiek és hivatalnokok nagy száma miatt.

Ez a vissza- és beáramlás azonban azonnali gondot jelentett, míg a törvény hatása legfeljebb 5-6 év múlva jelentkezett. A Bethlen-korszak engedékenyebb politikája vélhetőleg inkább a külföldi szalonképesség és az ország működőképességének helyreállítása végett került elfogadásra, semmint egy más, immár valóban nyugati demokratikus értékrend elfogadásának részeként. Említésre kerül, hogy Chorin Ferenc és Weiss Fülöp két zsidó rabbival a felsőház tagja lett. Csakhogy a már több éve katolikus hitre áttért Chorin mint a GYOSZ elnöke, Weiss pedig mint vezető bankár lett a törvényhozás tagja.

A tízéves aranykorszakot hamarosan követik a válság utáni évek, amelyek már magukban hordozzák a magyar társadalom tagjai közötti különbségtételt és az alapvető emberi és polgári jogok korlátozását. Számomra Romsics professzor egyik legfontosabb megállapítása az, hogy a zsidótörvények elfogadása után már „senki nem áltathatta magát, hogy a nemzeti liberális magyar állameszme lényege a megváltozott körülmények között is fenntartható”. Joggal állapítható meg, hogy a rezsim uralkodó kurzusa az antiszemitizmus lett, s a háború növekvő terheit és a társadalmi feszültségek csökkentését lojális magyar állampolgárok kárára igyekeztek enyhíteni és oldani. Ez az idő előrehaladtával meg is fogalmazódott egy 1944. március 19-et követő kormányülésen.

E hozzászólás keretében tartózkodnék attól, hogy kitérjek Horthy deportálásokban játszott szerepére. Mindenesetre nagyon kegyesnek érzem azt a jellemzést, hogy tipikus pilátusi magatartás volt, amikor később a legkülönbözőbb nyomásra leállította saját állampolgárainak halálba hurcolását. Azt hiszem, hogy igazán nem tudjuk, miért nem állították bíróság elé, de ennek legkevesebb köze ahhoz lehetett, hogy „megmentette” a budapesti lakosok egy részét a biztos haláltól. Többen Sztálinnak tulajdonítják ezt, aki ha akarta volna, akkor a kormányzó aligha kerülhette volna el Nürnberget.

A szerző magától értetődő különbséget tesz aközött, hogy a különböző társadalmi rétegek hogyan élték meg a német csapatok kiűzését Magyaroroszágról, de talán érdemes lenne hozzátenni, hogy ez egyben Szálasi nemzetvesztő országlásának végét is jelentette. Hozzátenném, hogy ezt az az amerikai–brit erőkkel szövetséges hadsereg hajtotta végre, amelynek jóformán szabad kezet adtak Jaltában. Azt hiszem, hogy nem fér kétség ahhoz, hogy a legnagyobb élmény a szerencsések számára az volt, hogy túlélték a háború borzalmait, s a magyar társadalom a külföld csodálata közepette gyorsan jelentős eredményeket ért el az újjáépítésben.

Az 1945-öt közvetlenül követő évek egyik fontos eseménye volt a szövetséges által elvárt és egyben ellenőrzött felelősségre vonás, amit később a párizsi békeszerződés is rögzített. Ennek leírása kapcsán értetlenül állok a szerző azon mondata előtt, hogy a népbíróságok által elítéltek között „..zsidó vallású vagy származású valószínűleg csak elvétve akadt”. Ez a legjobb esetben is szerencsétlen megfogalmazás, ha nem kifejezetten ízetlen. A második zsidó törvény végrehajtásával ugyanis teljesen „árjásították” a magyar közigazgatást és minden állami szervezetet. A „zsidóbosszú” kísértete pedig csak jóval a perek után, az ötvenes években vált szóbeszéd tárgyává, bár az 1943-as szárszói konferencián Németh László Shylockot idézte.

A két magyarországi pogrom – a kunmadarasi és a miskolci – okaiban szerepet játszhattak korábbi előítéletek, s bizonyos politikai erők machinációi, és aligha hozhatók összefüggésbe a népbírósági perekkel. Innentől, úgy érzem, a szerző hibásan helyezi juxtapozícióba a zsidóságot a társadalom más részével, s megfeledkezik arról, hogy a Rákosi-rendszer minden elfogadhatatlan és mélyen elítélendő intézkedése mellett sok millió ember számára jelentett felemelkedést. A rendszer megbuktatói pontosan ezek közül kerültek ki. Romsics professzor későbbi fejtegetései azt sugallják, hogy a magyar társadalomban búvópatakként van meg a zsidóság és a társadalom más tagjai közötti ellentét, bizalmatlanság, amely nehéz gazdasági körülmények közepette elemi erővel tör fel.

Hozzáteszi, hogy az utóbbi időben ez a helyzet még romlott is. Valóban, amióta a Kádár-rendszer egyik tabujaként emlegetett kérdéskör ismét napirendre került – úgy tűnik, hogy elszabadult a pokol: a zsidózás, félreérthetetlen kódszavak és aligha félreérthető elemzések polgárjogot nyertek mind a tudományos műhelyekben, mind a közbeszédben. Néha már az erkölcsi, tudományos és politikai hitelesség kritériumává vált a fasizmus és a kommunizmus gaztetteinek a mérleg két serpenyőjébe helyezése, ugyanakkor mintha elfelejtkeznénk arról, hogy a vészkorszak üldözötteinek érzékenysége semmivel sem kisebb, mint az 1945 utáni változások kárvallottjainak és 1956 zászlóvivőinek érzékenysége.

A tudományos objektivitás és őszinteség nem jelenthet tapintatlanságot, s semmiképpen nem bocsánatos a sandán értelmezett politikai korrektség jegyében a megbocsáthatatlan megmagyarázásával azt akár természetes történelmi fejlődés produktumaként bemutatni. Ez csak fokozza a társadalom megosztottságát és a feszültséget. Úgy érzem, hogy az értelmiségnek e téren óriási szerepe van abban, hogy ne erősödjön az érzés, hogy cserbenhagyják az országot. Romsics professzor ezt jó tollal fogalmazza meg, de utána hirtelen olyan következtetésre jut, ami meghökkentő, s nem tudom, hogy mire alapozható: „a továbbélő másság egyik elég jól kirajzolódó dimenziója a nemzeti múlt újabb kori sorsfordulóinak eltérő megítélése. 1920 a nem zsidó magyarság számára elsődlegesen Trianont és a nemzet szétszakíttatásának kezdetét jelenti”.

Ezek igen kemény szavak, és mivel véleményt fogalmaznak meg egy ma Magyarországon autoritásnak elfogadott történész részéről, jó lenne tudni, hogy milyen felmérések vagy közvéleménykutatási adatok alapján jutott erre a következtetésre. Félő, hogy pusztán a mai publicisztika által sugallt véleményekből aligha lehet tudományos igényű következtetésre jutni, különösen azokban a kérdésekben, amelyek egy igazán gyúlékony témában exponálják a társadalom megosztottságát. A szerző, úgy tűnik, az 1920 és 1945 közötti Magyarországot zsidókra és nem zsidókra osztja, mintha megfeledkezne arról, hogy a keresztény középosztály alatti rétegek aligha Trianont érezték a legnagyobb keresztnek a hátukon, s számukra 1945 kétségkívül sorsuk jobbra fordulását és jelentős társadalmi mobilitást jelentett.

Ez a kategorizálás előbb tévútra, majd zsákutcába vezet, mint Romsics finoman fogalmazza: „nem biztos, hogy célravezető”. Az empatikus és tudományos alaposságon alapuló beszédmód kialakítása égetően szükséges, de nem úgy, hogy ezt a két jelenséget a mérleg egy-egy serpenyőjére tesszük. Érezzük és tudjuk, hogy a közvélemény előtt folyó és a tudományos műhelyekben zajló viták, eszmecserék ma nem visznek előre, sőt a személyeskedésig fajuló csörték csak tovább mérgesítik a légkört és egyre nehezebbé teszik a párbeszédet. Figyelembe véve az ország állapotát, félő, hogy társadalmunk parttalan sodródása még egy darabig folytatódni fog. Legalábbis addig, amíg képesek nem leszünk arra, hogy szembenézzünk történelmünkkel, annak tanulságaival, mit tudunk „kihozni” országunkból, és hogy tudunk beilleszkedni a nemzetközi közösségbe. Ebben pedig óriási szerepe lenne az értelmiség felelősségteljes állásfoglalásainak és bátor kiállásának.

MARABU RAJZA