A magyar külpolitikáról: Tévúton
A magyar társadalom a Kádár-rendszer végén kezdett hozzászokni egy korlátozott, mégis önálló megszólalási lehetőséget biztosító, a Kelet–Nyugat között egyensúlyozni próbáló ország külpolitikai sikereihez. A rendszerváltás időszakában a külpolitikának sikerült fokoznia az ország kedvező megítélésével összefüggő lendületet, és jelentős nemzetközi támogatást biztosítania a megszülető harmadik Magyar Köztársaság előtt álló társadalmi, politikai, gazdasági feladatok megoldásához.
A parlamenti demokrácia, a piacgazdaság, a demokratikus intézmények gyors, a régió országaihoz képest hatékonyabb kiépítése nemcsak fenntartotta, de tovább erősítette a külpolitika sikerét, az ország nemzetközi elismertségét. A magyar modell példaként szolgált a régióban. A rendszerváltó pártok kezdettől, szinte kivétel nélkül támogatták ezt a magyar külpolitikát és annak eredményeit. A politikai elit számára a cél egyértelmű volt: az európai és transzatlanti értékrend iránt fogékony, a magyar kisebbségek helyzetét erősíteni tudó külpolitikát kell kialakítani, amely egyúttal kész kielégíteni egy nyitott, a piaci változásokra érzékeny, az Európán kívüli térségekkel is aktív kapcsolatokat kereső gazdaság igényeit.
A külpolitikában a fenti célok közössége alapján létrejöhetett és érvényesülhetett egyfajta pártok közötti konszenzus, amely több mint egy évtizeden keresztül fenntartható volt. Ez a konszenzus átsegítette a mindenkori kormányokat az európai és euroatlanti integrációs csatlakozás feladatain, miközben biztosított volt az ezek sikeres teljesítéséhez elengedhetetlenül szükséges társadalmi támogatottság is. Paradox módon éppen a külpolitikai konszenzust megalapozó integrációs célok beteljesülése, a csatlakozás megtörténte jelentette a kiindulópontját a külpolitikai konszenzus megszűnésének.
Az integrációs folyamat befejezettségére hivatkozva megkezdődött egy – amúgy indokolt – szakmai és politikai vita az addig irányadónak tekintett hármas külpolitikai prioritásrendszer (integráció, szomszédság, kisebbségek) érvényességéről, illetve az új célok megfogalmazásáról. Az új feladatok meghatározásának időszaka egybeesett a még ma is tartó globális pénzügyi és gazdasági válság kitörésével és az annak nyomán kibontakozó jelentős stratégiai átrendeződéssel. Mindez megnehezítette a hosszú távú célok meghatározását. Ráadásul a napi belpolitikai harcok – a rendszerváltás után először – kiterjedtek külpolitikai témákra is, és egyre több kérdésben keletkezett jelentős különbség a kormány és az ellenzék álláspontja között.
Az akkori ellenzék – ma kormánypárt – több olyan kérdésben is támadta az akkori kormányok külpolitikáját, amelyekről korábban még hasonló álláspontot képviselt. A politikai hatalom megszerzésének céljával a jelenlegi kormánypártok egy olyan „önálló”, „szuverén”, „nemzeti”, legfőképp pedig a főbb európai politikai áramlatoktól eltérő külpolitikai vonalvezetés kialakítását ígérték választóiknak, amely kezdetben csak retorikájában, később már konkrét döntéseiben is egyre távolabb sodorta az országot az európai integrációs folyamatoktól, a válságkezelés általánosan elfogadott eszközeitől. A mai kormányerők már ellenzéki pozícióban is kételkedni kezdtek az európai megoldásokban.
Kormányra kerülésük után e karakterjegyet csak tovább erősítette a magyar szélsőjobb felbukkanása és megerősödése. Ez a fejlemény ugyanis a jobboldalon kiélezte a versenyt a magyar társadalomban is létező EU-ellenes erők (szavazók) támogatásának megszerzéséért. Így hát nem volt meglepő, hogy a 2004-es EU-csatlakozásunk után nem került sor új, konszenzusos külpolitikai célok megfogalmazására, sőt a régiekkel kapcsolatos egyetértés is megszűnőben volt. Sajnálatosnak, ha nem épp tragikusnak lehetne nevezni ezt a fejleményt, hiszen sorsfordító, válságoktól sújtott időszakban, az európai intézményrendszer továbbfejlesztése idején csökkent a markáns külpolitikához szükséges egységes álláspont kidolgozásának esélye.
A 2010-ben hatalomra került kormány „újszerű” külpolitikai felfogása mind jobban ellehetetlenítette, hogy az európai válságkezelés folyamatában az EU meghatározó országainak elképzeléseihez illeszthető magyar pozíció fogalmazódjék meg. Az EU-elnökséget sem sikerült felhasználni az unió mögötti társadalmi támogatás növelésére, sőt ennek következtében nem sikerült bővíteni a magyar külpolitika mozgásterét sem. Állandó harcban állunk a multinacionális cégekkel és bankokkal, „kipateroljuk” az IMF-et és értelmezési vitába keveredünk a velencei bizottsággal. Emiatt aztán nem kapunk beleszólási lehetőséget – sőt megszólalási alkalmat is csak ritkán – jelentős európai külpolitikai döntés-előkészítő műhelyekben, véleményünkre nem vagy alig kíváncsiak.
Magyarország feltartóztathatatlanul sodródik egy másodosztályú európai uniós tagság felé. Történik mindez akkor, amikor az országnak létfontosságú szüksége lenne külső forrásokra, beruházásokra, európai uniós támogatásra, általában véve gazdasági fejlődésre és modernizációra. Akkor, amikor célegyenesbe fordul például az Európai Unió 2014–2020-as pénzügyi keretének tárgyalása, vagy amikor Barroso bizottsági elnök meggondolásra és tárgyalásra ajánlja a nemzetállamok európai föderációját célul kitűző javaslatát. Az Európai Unió jövőjéről és az európai válságkezelés mikéntjéről szóló gondolkodás a magyar diplomácia aktív közreműködése nélkül zajlik.
Ehelyett a magyar külpolitika a szuverenitás megerősítéséről, „unortodox” gazdaságpolitikáról, egy konkrét eredményeket nélkülöző keleti nyitásról és szinte minden helyzetben az európai fölé helyezett nemzeti érdekekről beszél. Egyenlőségjelet tesz az egykori szovjet birodalom fővárosa, Moszkva és az Európai Unió intézményi központja, Brüsszel közé, a politikai gyarmatosítás képével riogatja a választókat, elvágva ezzel még az elvi lehetőségét is az európai „magországokhoz” való közeledésnek és az ehhez szükséges társadalmi támogatás megszerzésének. Folyamatos vitát vállal az EU-intézményekkel az európai jog kereteit feszegető hazai intézkedések miatt.
Ennek súlyosságát nemcsak az uniós kötelezettségszegési eljárások nagy száma, de azok karaktere is jelzi: számos esetben nem pusztán formális kötelezettségszegésekről, hanem – szinte példátlanul az uniós tagországok között – az unió működésének alapvető elveit, az európai politikai kultúra és hagyomány legfontosabb vívmányait érintő jogsértésekről van szó. Ezek a magyarországi intézkedések a politikai rendszer működésének alapelveit, a gazdasági integráció legfontosabb szabályainak érvényesülését sértették. Sok esetben e lépések az uniós partnerekkel fenntartott kétoldalú kapcsolatokat, azok atmoszféráját is jelentősen rontották.
Nem sikerült dinamizálni a magyar–amerikai kapcsolatokat sem, sőt súlyos feszültségek alakultak ki bennük. Egy olyan kritikus időszakban, amikor az egész nyugati közösség és annak vezető ereje világméretekben küzd a demokratikus értékek érvényre juttatásáért, vezető amerikai döntéshozók és intézmények részéről nyílt bírálatok sora éri a magyarországi demokrácia romló minőségét a „fékek és ellensúlyok” szisztematikus rombolása miatt. Ez aláássa a legfontosabb szövetségesünkhöz fűződő bizalmi viszonyt.
Megfeszült a kapcsolatrendszer a szomszédos országokkal is. A legutolsó kormányváltásig sikerült úgy fejleszteni a szomszédságpolitikát, hogy időnként komoly vitákat is vállalva, legitimmé váltak a magyar–magyar kapcsolatok, annak ellenére, hogy e törekvéseinket számos szomszédunknál sokáig a történelmi eredetű magyar nacionalista törekvések folytatásának tekintették.
A szomszédainkkal alapjaiban véve kedvező irányban fejlődő történelmi megbékélési folyamat azonban a jelenlegi kormány működésének következtében mindinkább elillanóban van. Mindennek okait jórészt a szimbolikus politizálásban kell keresnünk. A magyar állampolgárság kiterjesztésével sikerült kiváltani a szomszédok bizalmatlanságát, különösen a stratégiainak számító szlovák és román relációkban. Mélyponton vannak a magyar–magyar kapcsolatok is. A megelőző húsz évben a határon túli magyar közösségek akkor voltak a legjobb érdekérvényesítő helyzetben, amikor kormányzati szerepet vállalva együttműködtek a többségi nép különböző politikai erőivel.
A jelenlegi kormány azonban a legnagyobb szlovákiai és romániai magyar pártok kifejezett kívánsága ellenére folyamatosan beavatkozik mind az ottani többség-kisebbség, mind a magyar kisebbség belső életébe. Mindezt a számára kedves magyar formációk favorizálásával teszi. Ennek azonban csak látványos kudarc lehetett az eredménye, illetve az adott országban élő magyar közösség pozícióinak gyengülése. A budapesti kormány csak egyes – hozzá feltétel nélkül lojális – magyar pártokat támogat, ezzel a határon túlra is kiterjesztve a belpolitikai megosztottságot, felrúgva ebben a tekintetben is a korábbi konszenzust.
Kétségtelen, hogy globális szerepe, politikai súlya, az európai politikára gyakorolt hatása és befolyása, valamint jelentős energiatartalékai Oroszországot továbbra is Magyarország egyik legfontosabb partnerévé teszik. Moszkvát azonban nem politikai barátnak kell megnyerni, miként fogalmazott néhány héttel a 2010-es választások előtt a mostani kormány külügyminisztere, hanem kiszámítható és korrekt partnernek. Ez és a kapcsolatok kormányzati ciklusokon átívelő folytonossága, valamint a két féllegitim érdekeinek kölcsönös tiszteletben tartása lehetett volna az az alap, amelyre építve kialakítható lett volna a magyar politikai közösség érdekeit tartósan szolgáló magyar–orosz kapcsolatrendszer. A kormány azonban e téren is sikertelennek bizonyult.
Sajátos szerepet játszik Magyarország nemzetközi megítélésében a kormánypártok huszadik századi történelmi eseményekhez való viszonya. A nemrég hatályba lépett magyar alaptörvény szinte kánoni erővel jelenti ki, hogy a dokumentum alapján álló politikai erők egyebe mellett az 1944 előtti korszakban keresik történelmi örökségük, legitimációjuk forrását. Ez a hivatkozás Magyarországot történelmi alapon szembefordítja nemcsak az európai integráció alapgondolatával, a II. világháború örökségének meghaladási szándékával, de szinte valamennyi szomszédos országgal is, amelyek kivétel nélkül a II. világháború győztesei között határozzák meg történelmi szerepüket. Magyarország így talán az egyetlen uniós tagország, amely örökségét a világháború „rossz oldalán” játszott szerepben keresi, annak összes következményével.
Ezt a „történelmi” körülményt már csak azért is hangsúlyozni kell, mert az ország újbóli párbeszédképességének majdani megteremtése a legnehezebb éppen a szomszédságunkban lesz. Mert igaz ugyan, hogy az integrációs szervezetekben a meghatározó tagállamok ma alig kíváncsiak Magyarország véleményére, mindazonáltal velük a normális kommunikáció egy új, hiteles és párbeszédre nyitott kormány részéről viszonylag könnyen helyreállítható lesz. Sokkal nagyobb és vélhetőleg hosszasabb erőfeszítéseket kell majd tenni annak érdekében, hogy szomszédaink elfelejtsék a belügyeikbe való nyílt beavatkozási kísérleteket.
A 2010 óta folytatott magyar külpolitika a fentiekben csak vázlatosan jelzett koncepcionális hibák és gyengeségek miatt szükségképpen vezetett a mára bel- és külföldön egyaránt legfőbb hibának tartott nemzetközi elszigeteltséghez. Ezt fokozza az a mára rólunk szilárdan kialakult vélemény, hogy Magyarország újból bajkeverővé vált, alapvető nemzetközi érintkezési gyakorlata ellentétes az EU-ban és a NATO-ban bevett konszenzuális működési elvekkel. A kormány azonban váltig erőlteti a harcot az „idegen érdekek” ellen, amivel még mélyebbre taszítja magát a nemzetközi elszigeteltségbe.
Ez, vagyis a magyar kormány „bajkeverőként” való számontartása a legsúlyosabb minősítés, amely egy Magyarország méretű, gazdasági, földrajzi, történelmi karakterű országot érhet. A magyar külpolitika (amelynek döntései egy ideje már nem a szakpolitikáért felelős Külügyminisztériumban születnek, így annak egyre kevesebb lehetősége és befolyása van arra) azonban nemcsak a stratégiai érdekeit vesztette szem elől, de már olyan relációkban sem képes racionálisan felmérni döntéseinek súlyát, mint a nemzetközi kapcsolatokban tudatosan „jégen tartott” azeri–örmény konfliktus.
A 2010-ben példátlan felhatalmazással hatalomra került kormány óriási esélyt és lehetőséget kapott arra, hogy a húsz éve kialakult politikai, gazdasági és szociális rendszer tovább nem halogatható reformjait széles, nem csak a saját politikai táborára támaszkodó összefogással valósítsa meg. E reformoknak azonban tekintetbe kellett volna venniük, hogy Magyarország nemzetközi beágyazottsága, a nemzetközi folyamatoknak való kiszolgáltatottsága objektív adottság. Ezen a politikai akaratot középpontba állító felfogással sem lehet változtatni. Éppen ellenkezőleg: Magyarország megújítása csak e beágyazottság tudomásulvételével és a lehető legszélesebb nemzetközi együttműködéssel valósítható meg, de csak abban az esetben, ha mindezt széles politikai és társadalmi egyetértés övezi.
(A cikk folytatása kíván lenni Lengyel László Kényszerpályán című, a Népszabadság szeptember 15-i számában megjelent írásának.)
