A Nemzeti Együttműködés Rendszerét fel kell számolni, az alkotmányt pedig helyre kell állítani. A helyreállító munkában a Fidesznek és vezetőinek, akik az alkotmány elpusztításában oly messzire mentek, ahonnan számukra nincs visszaút, nem lehet szerepük, mert ha lenne mégis, az megsértené a szabadság eszményét. A független, demokratikus politikai erők viszont a jobboldalon és a baloldalon a magyar alkotmányosság helyreállításáért közös felelősséget viselnek. Megkönnyíti a helyzetüket, hogy ezekben az elvekben a megegyezés feltehetően sokkal könnyebb, mint más kérdésekben. Az alkotmányosság helyreállítása az első, amíg ezzel a feladatunkkal nem végeztünk, a többi várhat.

Ennek az iratnak a célja e feladat fontosságának és nehézségének bemutatása. Ebben a szövegben nincsen alapvető újdonság. Amit elvégeztünk, az a rombolás számbavétele és az újjáépítés feladatainak felsorolása, miközben a kettő, egymás ellentéteként, nagyrészt egybeesik. A magyarországi alkotmányosság és az alaptörvény, valamint a sarkalatos törvények alapjogi rendelkezései értékelésének fontos módszertani előfeltétele – akár a rombolást, akár az építést tekintjük – az alkalmazandó mérce meghatározása. A legkézenfekvőbb az lenne, ha itt kijelentenénk, hogy a nemzetközi sztenderdeket tekintjük irányadónak, és ezekhez mérjük a magyar alkotmányosságot.

Ez azonban, bármennyire kézenfekvőnek látszik is, nem célszerű, mégpedig két okból nem: számos szabályozási, főleg államszerkezeti tekintetben nincsenek pontos nemzetközi sztenderdek, a hatalmi ágak szabályozási koncepciója például országról országra és kontinensről kontinensre is változik. De még az alapjogokkal szorosan összefüggő szabályozások terén is jelentősek a különbségek. Például az államegyház-modelltől a szigorú szekularizációig, azaz az állam és az egyház szétválasztásáig sokféle megoldással találkozunk demokratikus és alkotmányos államokban, amelyek a lelkiismereti és a vallásszabadság érvényesülésére közvetlenül hatnak.

Az európai alapjogi dokumentumok, akárcsak a világ egyéb nemzetközi alapjogi katalógusai, az azokban részes államok alkui révén keletkeztek, aminek következménye a szabályozás lefelé nivellálása lett, azaz az alapjogok védelmi szintjének olyan minimumát határozzák meg, amely a részes államok mindegyikének még elfogadható volt. Az 1989–90-es magyarországi jogállami forradalom ambiciózus alkotmányos programot tűzött maga elé. E szerint alkotmányos mintaállamot kellett Magyarországon felépíteni, azaz nem a nemzetközi minimumsztenderdet kívántuk követni, hanem olyat, amely ezt meghaladja.

Ha egy a totalitárius múltjával szakítani kívánó országban ténylegesen el kívánjuk érni a mindennapokban a jogvédelem nyugat-európai átlagos mértékét, akkor a normatív védelem szintjét szükségképpen némileg e fölött kell meghatároznunk. A tekintélyelvű félfordulat után ez ma újra aktuális közpolitikai program lett. Az alárendeltség kultúrája sokáig megőrzi a befolyását. Alapvetően erre és a húsz év szabadság semmibevételére épített Orbán nemzeti együttműködése. Sikere részleges és időleges, mert erősödő egyéni és közösségi ellenállásba ütközik.

Mindezeket figyelembe véve, az értékelés mércéjeként a magyar alkotmányosságnak a jogállami forradalomban meghatározott és az ezt követő húsz év fejlődésében formálódott alkotmányos védelmi szintjét választottuk – ezt a jogállami forradalom történeti alkotmányának is nevezhetjük –, amely jelentős nemzetközi elismerést eredményezett Magyarország számára. Az alábbiakban az alkotmányosságot érintő általános tételek és ezek tömör helyzetleíró összefoglalói következnek. A követelmény megfogalmazása, a rombolás leírása együtt meghatározzák az építés feladatát is. A magyar alkotmányosság mai igénye szerint nyolc követelményt határozunk itt meg. Ezek mindegyike egyaránt támasza a jogállamnak, bármelyiket iktatnánk is ki, az egész építmény billenne meg, ha csak egyet is elhagyunk, az súlyos szabadsághiánnyal jár.

Ugyanakkor a mi véleményünk is egészben és bármely részletében vitatható, vitára szántuk magunk is. Az érvelés jellege miatt a szövegben néhány érv és példa ismétlődik. Javaslatainkat a nyilvánosságra hozatallal egyidejűleg eljuttatjuk a demokratikus pártokhoz és mozgalmakhoz.

1. Az a jogrendszer, amely nem a közhatalmat, hanem inkább a polgárok szabadságát szorítja korlátok közé, nem felel meg a modern alkotmányosság eszméjének.

Az alkotmányok egyik legfontosabb funkciója, hogy érvényre juttassák az ember elidegeníthetetlen jogait és szabadságát azzal, hogy korlátokat állítanak a szabadságot fenyegető hatalomgyakorlással szemben. Az európai liberális demokráciákban az állam így nem elsősorban a polgárok életének jogi kereteit határozza meg, hanem a polgárok érdekében és javára előre meghatározott keretek között tevékenykedik – részben úgy, hogy korlátozza a polgárok szabadságát, de ezt csak az alkotmányos korlátok szabta legszükségesebb mértékben teszi. A magyar közjogi rendszer – elsősorban az alaptörvény és a végrehajtására megalkotott alacsonyabb szintű jogszabályok – egyre kevésbé felel meg ennek a követelménynek.

Nem szorítkozik arra, hogy a közhatalom gyakorlásának korlátait és az alapvető jogok érvényesüléséhez szükséges állami cselekvést szabályozza, holott ez lenne a helyes. Ahelyett, hogy korlátok közé szorítaná az állami beavatkozást az egyének életébe és egymás közötti viszonyaikba, az állam a jog eszközével Magyarországon azzal az igénnyel lép fel, hogy a magánszférát és a magánviszonyokat is meghatározza, azokba behatoljon. Ezt a magyar jogrendszer számos 2011 óta született újdonságával illusztrálhatjuk. Elsőként az alaptörvény szokatlan jellemzőjét kell kiemelnünk, amely jelentősen bővíti az állampolgári kötelezettségek körét. Ezzel a hangsúly arról, hogy az államnak milyen kötelezettségei vannak a közösség tagjai iránt, átkerült arra, hogy a közösség tagjainak az állam megítélése szerint milyen kötelezettségei vannak a közösség iránt.

Egyetemes alkotmányos elv, hogy az alapjogok az embert ember, a polgárt polgár mivoltánál fogva illetik meg az állammal szemben, tekintet nélkül kötelezettségei teljesítésére, érdemeire vagy társadalmi hasznosságára. Mégis, Magyarországon az alaptörvény mindenki számára kötelezővé teszi, hogy a közösség érdekében munkát végezzen. Az alaptörvény megengedi, hogy a szociális biztonság aszerint illesse meg a polgárokat, hogy azok a közösség számára hasznos tevékenységet végeznek-e. Az alapvető jogok fennállásának feltételekhez kötése nemcsak egy-egy alapvető jogról szóló rendelkezésben érhető tetten, hanem áthatja az alaptörvény egész emberképét. Ezzel Magyarországon relatívvá vált az alapvető jogok fogalma, s azok így már nem képesek európai módra garantálni az egyén szabadságát.

Ennek megjelentek az első kézzelfogható következményei: így többek között szabálysértéssé vált a hajléktalanság; segéllyé változtatták a rokkantak biztosítási alapú ellátását; eleshetnek a szociális segélytől azok, akik magánéletüket nem a kormányzat által meghatározott jó élet szerint kívánják élni (például nem a központi előírások szerint tisztálkodnak, magánlakásuk helyiségeit nem rendeltetésszerűen használják). Alkotmányos kötelezettséggé tettek olyasmit (például a felnőttek gondoskodását szüleikről), amit alkotmányok nem tartalmaznak, mert vagy természeti kötelemnek tekintik, vagy alacsonyabb jogforrások rendezésére hagyják. A munkavállalókat védő garanciák nélkül kényszerülnek közmunkát végezni azok, akik segélyre szorulnak. Kizárva a jogorvoslatot, megteremtették az indokolás nélküli elbocsátás lehetőségét.

Nem érvényesül a törvényes bíróhoz való jog, sérül a tisztességes eljárás követelménye. Az Országgyűlés, de valójában a miniszterelnök politikai kegyétől függ, hogy mely vallási közösség alapíthat egyházat; általánosan már nem biztosított a világnézetileg semleges iskola. A nem házasságban élő párok és gyermekeik nyílt különbségtételt kénytelenek elszenvedni; sérül a kiegyensúlyozott tájékoztatáshoz való jog, mivel a közszolgálati média státuszának megváltoztatása közvetlen egypárti befolyást biztosít; a médiahatóság nyílt háborút folytathat egyes ellenzékinek számító médiaszolgáltatókkal; fenyegetéssel, konfiskálással megtörténhetett a polgárok tulajdonát képező magán-nyugdíjpénztári vagyon elvétele stb.

A szabadság a közhatalom korlátja. A polgári szabadság tiszteletét helyre kell állítani.

2. Ahol a független intézmények – strukturális és személyi értelemben – a kormányzat befolyása alá kerülnek, ott megszűnnek a hatalom korlátaiként működni

Az alkotmányvédő szervek függetlensége az emberi jogok védelmének és az ezt is kiszolgáló hatalommegosztás követelményének legfontosabb intézményi garanciája. A függetlenség követelményének csorbítása ezért minden esetben az alkotmányos berendezkedés alapvető rendező elvét, a hatalom ellensúlyozásának követelményét sérti, és így a polgárok szabadságát fenyegeti. Könnyű belátni, hogy a hatalom különböző intézményekhez telepítése csupán látszólag jelent hatalommegosztást. Az alkotmány szabályainak, elveinek érvényesülését nem önmagában az garantálja, hogy működik egy intézmény Alkotmánybíróság elnevezéssel, hanem az, hogy ez az intézmény ténylegesen ki is kényszeríti az alkotmány szabályait az azt kikezdőkkel szemben.

Az alkotmányos demokráciák személyi és intézményi garanciák összetett rendszerével biztosítják azt a védőhálót, amely a független intézmények politikai és gazdasági integritásáról gondoskodik, így távolítva el egymástól az ellenőrző és az ellenőrzött hatalmat. Ilyen, a független jogállást biztosító jogállási garanciák jelennek meg a politikai erők kiegyensúlyozott részvételét lehetővé tevő jelölési és választási szabályokban, a jelöltség szakmai előfeltételeiben és a jelöltséget kizáró más feltételekben, az összeférhetetlenségi előírásokban, az utasíthatóság tilalmában, az elmozdíthatóság korlátaiban stb. Magyarországon a független intézmények szerepét különösen felértékelte az, hogy a 2010-es választások után a szokatlanul nagy hatalmat szerző kormánypárttal szemben a politikailag fragmentált parlamenti ellenzék majdhogynem jelentéktelen.

Az alkotmány átírásához elegendő kétharmados többség ahhoz vezetett, hogy megnyílt az út a kormánypártok előtt, hogy a független szervek feletti ellenőrzés megszerzésével viszonylagossá tegyék a közhatalmon belüli kontrollt. Bár ennek bekövetkezése nem volt szükségszerű, hiszen az alkotmányos és politikai kultúra akár meg is védhette volna a független intézményeket, a kormánytöbbség alkotmányozási dömpingje végül a független intézmények teljességén végigtarolt. A kormányváltás óta eltelt időszakban véghezvitt alkotmány- és törvénymódosítások alapján jól nyomon követhető, hogyan foszlottak el a törvényekben korábban lefektetett személyi és intézményi garanciák:

– Alkotmánybíróság: a kormánytöbbség először alkotmánymódosítással megváltoztatta az alkotmánybírák jelölésének rendjét úgy, hogy ne legyen szükséges az ellenzékkel megegyezni a jelöltek személyéről, így az alkotmánybíró-választás az uralkodó pártok belügyévé vált.

Ezt betetőzte, hogy egy későbbi alkotmánymódosítás tizenegyről tizenötre emelte az alkotmánybírák számát. Mindez azt eredményezte, hogy a mai tizenöt fős testületből hét bíró kizárólag a kormánypártok támogatásával került alkotmánybírói székébe. Az új tagok között tudhatjuk a jelenlegi miniszterelnök ügyvédjét, illetve a kormánypárt két korábbi vezető politikusát is, egyikük a rendszerváltás óta megszakítatlanul országgyűlési képviselő volt. Az Országgyűlés kormánypárti része megszerezte magának azt a jogot is, hogy az Alkotmánybíróság tagjai közül megválassza a testület elnökét, pedig korábban ez az Alkotmánybíróság autonómiájának garanciája volt.

– Bíróságok: a kormánytöbbség „igazságügyi reformja” keretében három évvel a megbízatási időtartam letelte előtt elmozdította a helyéről a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökét, és helyére új vezetőket választott. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács helyébe lépő Országos Bírósági Hivatal elnökévé az egyik kormánypárt-politikus feleségét választotta a parlament. Bár az alaptörvény kimondja a bírói önkormányzatok bírói igazgatásban való közreműködésének elvét, az új bírósági igazgatásban az erős jogkörök az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnökének kezében koncentrálódnak, akinek hatalma így érdemi ellensúly nélkül marad. A velencei bizottság véleményének hatására a kormány felülvizsgálta ugyan az új bírósági szisztémát, és több jogkört telepített a legfőbb bírói önkormányzati szervhez (Országos Bírói Tanács), de a változtatások nem számolták fel az igazgatási rendszer centralizált karakterét. Az OBH elnöke továbbra is számos olyan jogkört birtokol, amely alapvetően ássa alá a bírói függetlenség elvét. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: az OBH elnöke továbbra is útját állhatja az önkormányzati szervek által támogatott bírák kinevezésének, adekvát garanciák nélkül helyezhet át bírósági ügyeket más bíróságokhoz (lásd még lentebb), és szintén puha korlátok állják csak útját az egyes bírák más bíróságra való áthelyezésének.

A bírák kényszernyugdíjazása, amely hatvankét évre változtatta a korábbi hetvenéves nyugdíjkorhatárt, különösen a felsőbíróságok, ezek közül is kiemelten a Kúria politikai semlegességét sodorta veszélybe. Az Alkotmánybíróság ezeket a szabályokat alkotmányellenesnek minősítette ugyan, és visszamenőlegesen megsemmisítette, de e vélemény megfogalmazásának idején a kormány olyan alkotmánymódosítást nyújtott be, amely alapján a hatvankettedik életévüket betöltő bírósági vezetők hatvanötödik életévük betöltéséig ugyan bírák maradhatnak, de mindegyikük vezetői megbízatása megszűnik, ha betöltötték a hatvankettedik évüket. Ez a bírósági vezetők tömeges cseréjét jelenti. Ebben az ügyben tagállami kötelezettségszegési eljárás folyik Magyarország ellen mind az Európai Unió luxemburgi bírósága, mind az Európa Tanács strasbourgi emberi jogi bírósága előtt.

– Adatvédelmi biztos: az Európai Bíróság előtti eljárás megindításához vezetett az Országgyűlésnek az a lépése, hogy megbízatási időtartama lejárta előtt intézményes átalakítással félreállította az Országgyűlés által megválasztott adatvédelmi biztost, és helyére a miniszterelnök által javasolt elnök irányítása alatt álló adatvédelmi hatóságot állított.

– Költségvetési Tanács: a kormánytöbbség véget vetett a költségvetési politikáját élesen bíráló független Költségvetési Tanács működésének is, legalábbis eredeti formájában. Mindezt úgy vitte véghez, hogy a 2011. évi költségvetési törvényben nem biztosított költségvetési forrást a szakértői apparátus fennmaradásához.

– Médiahatóság: A médiafelügyeletet átalakító törvény értelmében a médiafelügyeleti szervek is közvetlen kormányzati irányítás alá kerültek. A Médiahatóság elnökének a miniszterelnök általi jelölése, illetve az Országgyűlés kétharmados döntésével való megerősítése ma egyértelműen a kormánytöbbség meghatározó befolyását biztosítja a szervezet működésében. Nem egyensúlyozza a politikai egyoldalúságot a Médiatanács testületi jellege sem, hiszen a kétharmados kormánytöbbség az ellenzék által jelölt személyek egyikét sem választotta be a Médiatanácsba, következésképpen ma egy politikailag teljesen homogén testület őrködik az úgynevezett sajtó- és médiaszabadság felett. A közmédiában az elmúlt évben többször előfordultak politikai színezetű hírhamisítási ügyek.

– Országos Választási Bizottság: a kormánytöbbség hatalomra kerülését követő első intézkedései között (még a helyhatósági választásokat megelőzően) idő előtt menesztette az előzőleg megválasztott OVB tagjait, hogy helyükre az új összetételű Országgyűlés által megválasztott személyeket állítson.

– Állami Számvevőszék: a rendszerváltás óta először fordult elő, hogy a számvevőszék elnöki és alelnöki tisztségét pártpolitikus töltse be. Ez annak eredménye, hogy 2010 júniusában az e tisztségekre jelölő bizottság felállításáról szóló parlamenti határozat az egyedül is választani képes kormánytöbbség számára biztosította a jelölés jogát.

A hatalmat ellenőrző és korlátozó intézmények függetlenségét helyre kell állítani, a politikai kinevezetteknek a független intézmények éléről távozniuk kell.

3. Nem képes alkotmányként funkcionálni az az alkotmány, amely szabadon átírható.

Az alkotmány nem képes a kormányzatot alkotmányos korlátok közé szorítani, ha szabályait maga a kormányzat bármikor képes és gátlás nélkül hajlandó is átírni. Magyarországon ennek azért van különös jelentősége, mert az alkotmány szabályainak betartása felett őrködő Alkotmánybíróság tehetetlen akár az alkotmányosság legalapvetőbb elveit sértő törekvésekkel szemben is, ha azok az alkotmányba illesztett szabályokban öltenek testet. Jelenleg Magyarországon ezért nem az történik, hogy a kormányzat politikai törekvései az alkotmányban lefektetett keretekhez igazodnak, hanem ellenkezőleg, a kormányzat az aktuális, pillanatnyi érdekeihez, politikai törekvéseihez igazítja az alaptörvényt, hogy így azok alkotmányellenességének megállapítására már ne kerülhessen sor.

A kormányzatnak ez a tevékenysége már az alaptörvény elfogadása előtt is megfigyelhető volt (az előző alkotmányt húsz hónap alatt tizenkét esetben módosították), majd az alaptörvény eredetileg elfogadott szövegébe is olyan szabályokat helyeztek, amelyek, ha alacsonyabb szintű szabályokban jelentek volna meg, az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta volna őket. Ilyen például a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés lehetőségének, a házasság fogalma ideológiai alapú szűkítésének, a nők önrendelkezési jogának szigorúbb korlátozása előtt utat nyitó, a magzati életet a fogantatástól védő szabály rögzítése az alaptörvényben. A kormányzat nem tiszteli a saját maga által alkotott alaptörvényt sem: ha érdekei úgy diktálják, bármikor módosítja. Először az alaptörvény átmeneti rendelkezései közé illesztett olyan szabályokat, amelyek nyilvánvalóan ellentétesek az alkotmányosság alapkövetelményeivel. Ebben – a többi között – a következő, aktuális politikai szándékokat kiszolgáló rendelkezések kaptak helyet:

– a kormányzó párt egyik politikai ellenfelét, nevesítve a Magyar Szocialista Pártot, a pártállami időszak örökösének és gyilkosságokig terjedően bűnösnek nyilvánítja;

– elmozdítja a helyéről a határozott időre választott, korábban független elnököt a Legfelsőbb Bíróság éléről és a szintén független adatvédelmi biztost;

– feljogosítja az Országos Bírósági Hivatal elnökét, hogy bármely ügy tárgyalására a törvény alapján illetékes bíróságtól eltérő bíróságot jelöljön ki, illetve a legfőbb ügyészt, hogy a törvény alapján illetékes bíróságtól eltérő bíróság előtti vádemelésre adjon utasítást (erre azért volt szükség, mert az Alkotmánybíróság e szabály elfogadása előtt pár nappal a büntetőeljárásról szóló törvény hasonló felhatalmazását alkotmányellenesnek minősítette);

– az Országgyűlést jogosítja fel arra, hogy egyedi politikai döntésével megállapítsa, hogy mely egyházak működhetnek továbbra is egyházként (amire azért volt szükség, mert pár nappal e szabály elfogadása előtt az Alkotmánybíróság az egyházakról szóló törvény hasonló rendelkezését is megsemmisítette),

– tovább szűkítette az Alkotmánybíróság hatáskörét azon törvényekre is, amelyeket abban az időszakban hirdettek ki, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja, még akkor is, ha az Alkotmánybíróság döntésének meghozatala idején ez a gazdasági helyzet már nem áll fenn.

Az alaptörvény átmeneti rendelkezéseinek szövegében e rendelkezéseket az alaptörvény részének nyilvánították, de amikor felmerült, hogy az Alkotmánybíróság e dokumentum alkotmányosságát vizsgálná, az alaptörvényt is módosították, így ma már az is kimondja, hogy az átmeneti rendelkezések az alaptörvény részét képezik. Az alaptörvény tartalmát ettől kezdve a szövegének érintetlenül hagyása mellett lehet megváltoztatni, elérve ezzel azt, hogy az egyébként az alaptörvénybe ütköző szabályok az „alaptörvény részének”, vagyis alaptörvényi szintűnek minősüljenek, ezáltal ne legyenek az Alkotmánybíróság által felülvizsgálhatók.

A kormányzat folyamatosan él is ezzel a lehetőséggel: miután az Alkotmánybíróság megsemmisítette a bírák kötelező nyugdíjazását előíró törvényi szabályokat, azonnal beterjesztette az Átmeneti rendelkezéseket módosító javaslatát, amely célja szerint formailag kivonja az intézkedés felülvizsgálhatóságát az Alkotmánybíróság hatásköréből. Hasonló céllal tervezik hozzáigazítani a választók előzetes regisztrációjához is az alkotmányt. Mindez oda vezetett, hogy kiüresedik az alkotmánybíráskodásban testet öltő alkotmányvédelmi tevékenység, ezáltal az alaptörvény nem tölti be elsődleges funkcióját, a közhatalom korlátozását. Az alaptörvény ma már nem azt mondja meg, hogy mit nem tehet meg, hanem hogy az alkotmányosság követelményei ellenére mit tehet meg a kormányzat. Az alkotmányt a kormányzat mindezzel a saját hatalmát korlátozó eszközből hatalmi önkényének eszközévé változtatta.

Az alkotmány stabilitását meg kell teremteni. Meg kell akadályozni, hogy a jövőben bármely kétharmados többséghez jutó politikai erő szétdúlja az alkotmányosságot.

4. Jogi kikényszeríthetőség nélkül az alkotmány jogi értelemben olyan, mintha nem is létezne

Az alkotmány nem a demokrácia köszönőembere. Normáinak a jogi kikényszeríthetőségéről gondoskodó intézmények adnak értelmet. Jogi kikényszeríthetőség nélkül az alkotmány nem képes betölteni funkcióját, azaz nem tudja keretek közé szorítani a közhatalom-gyakorlást, és képtelen érvényre juttatni a polgárok szabadságát és egyenlőségét. Éppen ezért az alkotmányos demokráciák összetett intézményrendszerrel és ahhoz kapcsolódó jogi eszköztárral gondoskodnak arról, hogy az alkotmány szabályai ne csak jókívánságok, hanem a valóságban is érvényesülő követelmények legyenek. A magyar jogrendszerben az alkotmány normáinak kikényszerítését mindenekelőtt az Alkotmánybíróság végzi.

Elsődleges feladata, amelynek egyben kizárólagos letéteményese is, hogy fellépjen a többségi alapú törvényhozás alkotmánysértő produktumaival szemben, és azokat megsemmisítse. Ezt a funkcióját pedig csak akkor tudja maradéktalanul ellátni, ha függetlensége biztosított, és olyan hatáskörökkel rendelkezik, amelyekkel a jogrendszer egészén képes számon kérni az alkotmányosság követelményeit. A rendszerváltást követő két évtizedes tevékenységével magának jelentős nemzetközi tekintélyt kivívó magyar Alkotmánybíróságon azonban a jelenlegi kormányzat olyan lényegi változtatásokat hajtott végre, amelyek folytán a testület ma funkcionálisan haldoklik, egyre kevésbé képes a közhatalom-gyakorlás érdemi ellensúlya lenni.

Az Alkotmánybíróság független jogállását ért, fent részletezett változások alapjaiban ássák alá a testület működésének hatékonyságát. Ezt mutatja, hogy számos, az alkotmányosságot alapjaiban kikezdő törvényről, így például a magán-nyugdíjpénztári befizetések elvételéről, a médiairányítás rendszeréről vagy nem is születik döntés, vagy az olyan bátortalan, hogy alkalmatlan arra, hogy az alkotmányellenes állami gyakorlatot érdemben módosítsa. A helyzetet súlyosbítja, hogy az Alkotmánybíróság hatáskörének átalakítása bénítóan hat az AB eljárásaira. Bár az alaptörvény továbbra is biztosítja az absztrakt normakontroll-hatáskört, az actio popularis megszüntetése óta – figyelemmel az eljárást kezdeményezők körére – sok alkotmányellenes norma esetében lényegében nincs senki, aki a testület eljárását megindíthatná.

Az ombudsman indítványozási joga az actio popularishoz nem mérhető, szűk kaput nyit csak a testülethez. Ezt a hiányt a bevezetett alkotmányjogi panasz sem képes pótolni. A tartalmi befogadási feltételek miatt a panasz nem alkalmas arra, hogy a nem közvetlenül emberi jogi természetű, ám a hatalommegosztás elvét súlyosan sértő normák az Alkotmánybíróság elé kerüljenek. Ezt a helyzetet az Alkotmánybíróság egyik tagja is megfogalmazta: Az Alkotmánybíróság „alkotmányvédelmi hatásköre ilyen típusú gyakorlásának mára már csak a látszata maradt meg, így pusztán szemlélője lehet csak a hatalmi ágakat érintő struktúrák átrendezésének. Reálisan nem foglalhat állást arról, vajon a jogállam formális előírásainak betartásával tényleg leépíthető-e a jogállam eddig kiépített intézményrendszere” (Kiss László párhuzamos indokolása a 3012/2012 [VI. 21.] AB-végzéshez).

Kibékíthetetlen ellentétben van az alkotmánybíráskodás fogalmával, és semmilyen alkotmányos érvvel nem védhető az, hogy az AB hatásköre 2010 novembere óta nem teljes. Ráadásul a kormány nemhogy nem szüntette meg azt a szabályt, amely költségvetési kérdésekben elzárja az Alkotmánybíróságot a felülvizsgálat lehetőségétől, hanem az átmeneti rendelkezésekben – a fent már leírt módon – kiterjesztette. Az, hogy az Alkotmánybíróság hatásköre nem teljes, fogalmilag fosztja meg az alaptörvényt attól, hogy alkotmányként lehessen tekinteni rá, és ezzel utat nyit a parlamenti többség mindenhatóságának.

Az alkotmány kikényszeríthetőségét, az alkotmánybíráskodás tekintélyét helyre kell állítani.

5. Ahol az alkotmány és az azt végrehajtó törvények nem védik az egyes alapjogokat megfelelő garanciákkal a politikai önkénnyel szemben, ott e jogok nem a hatalom korlátait képező szabadságjogok, hanem csak politikai deklarációk.

Az alapvető jogok küldetése, hogy felruházzák az egyéneket (és közösségeiket) azokkal a biztosítékokkal, amelyek szabadságaiknak védelmet nyújtanak a törvényhozói többség esetleges zsarnokságával szemben. Azt, hogy az alapjogok valóban a többségi elv alkotmányos korlátaiként működhessenek, jogállamban független bírói intézmények biztosítják. Magától értetődő, hogy az alapjogok gyakorolhatóságáról, határairól is végső soron független bírói intézményeknek kell dönteni, ha nem így lenne, akkor a parlamenti többség maga dönthetne saját korlátairól. Mindebből következik, hogy aláássa a vallásszabadságot az, ha e szabadságjog lényeges megnyilvánulásának, az egyházalapításnak a gyakorolhatóságáról a politikai hatalmat hordozó parlamenti többség dönthet. Magyarországon mégis ez a helyzet állt elő: 2012-től az Országgyűlés diszkrecionális joga meghatározni az egyháznak minősülő vallási közösségek listáját; politikai döntése mindenfajta bírói kontrollt nélkülöz.

Magyarországon a törvényes bíróhoz, tisztességes eljáráshoz való jog sem élvez adekvát garanciákat az önkényes hatalomgyakorlással szemben. Az alaptörvény átmeneti rendelkezései által biztosított ügyáthelyezési jogkört az OBH elnöke számottevő megkötések nélkül gyakorolhatja, azaz lényegében bármikor elvonhatja a polgárokat törvényes bírájuktól. Bizonyos megkötéseket ugyan bevezetett az Országgyűlés a velencei bizottság bírálatának hatására, így az eredetileg biztosított teljes diszkréció helyett az OBH elnöke most már köteles megindokolni döntését, az ügyáthelyezés során kötve van az Országos Bírói Tanács által meghatározott elvekhez is, és döntése ellen az érintettek fellebbezhetnek a Kúriához. E szépen hangzó garanciák azonban jelenlegi formájukban nem elégségesek ahhoz, hogy kizárják a bírósági eljárások politikai vagy más indíttatású manipulációját.

A törvényes bíróhoz való jog a XVIII. század óta része az európai jogi kultúrának. Eleve visszás, hogy mérlegelés eredményeként született egyedi döntésből fakad, hogy egy konkrét ügyben mely bíróságnak kell eljárnia, az ügyek manipulálásának lehetőségét teljesen csak az zárja ki, ha törvényben „eleve elrendelt” bíróságok járnak el, vagyis az eljáró bíróságot egy generális norma határozza meg. A törvény mindazonáltal úgy ad ügyáthelyezési jogkört az OBH elnökének, hogy közben nem biztosítja valódi elszámoltathatóságát. Az OBT által meghatározott „elvek” rugalmasságuk folytán természetüknél fogva nem alkalmasak arra, hogy ténylegesen megkössék az OBH elnökének kezét. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy az OBH elnöke abszurd módon törvényi szabályok ismertetésével és az OBT által meghatározott elvekre való egymondatos utalással indokolja, hogy a törvény és a meghatározott elvek szerint járt el (lásd például a 248/2012. [VIII. 21.] OBHE-határozatot).

A döntéssel szemben igénybe vehető jogorvoslat pedig nem hatékony. A törvény kizárólag jogszabálysértésre hivatkozással teszi lehetővé az ügyáthelyezések felülvizsgálatát. A jogszabályokban azonban nem található olyan viszonyítási pont, amelyhez biztonsággal lehetne mérni az elnöki hatalomgyakorlás jogszerűségét. Itt említhetjük a rendőrségi törvénynek azt a szabályát, amely alapján a 2012 januárjában felállított terrorizmust elhárító szerv bírói engedély nélkül, pusztán miniszteri engedély alapján figyelheti meg titkosan és korlátlan terjedelemben fizikai és elektronikus eszközökkel is az állampolgárok magánéletét.

E szabály alapján az egyén magánszférája teljesen ki van szolgáltatva a politikai hatalomnak, hiszen az információszerzésről a végrehajtó hatalom egyik szervének előterjesztésére a végrehajtó hatalom egy másik szerve hoz döntést, vagyis két olyan szerv, amely a kormány alárendeltségében, annak érdekeit kiszolgálva, tehát alapvetően egységben cselekszik. Miután az egyénnek normális esetben nem lehet tudomása arról, hogy őt megfigyelték, bírósághoz utólag sem fordulhat, ennélfogva magánszférához való joga mindenfajta külső (független) kontroll nélkül elvonható.

Az alapjogok a jogállamban a közhatalom gyakorlóit korlátozzák. Az önkényeskedés ma intézményesülő rendszerét meg kell szüntetni. Az alapvető jogok tekintélyét helyre kell állítani.

6. Az az állam, amely ideológiát és történelemszemléletet tesz kötelezővé, nem tekint a polgáraira egyenlő méltóságú személyként

Az európai jogállamok az egyenlő méltóságú polgárok közösségeiben jönnek létre, és – éppen annak érdekében, hogy ez az egyenlőség fennmaradjon – nem kényszerítik a társadalom egy csoportja által vallott világszemléletet azokra a csoportokra, amelyek azzal nem értenek egyet.

A magyar jogrendszert azonban – élén az Alaptörvénnyel – ma már egy konzervatív-jobboldali ideológia hatja át a kereszténység nemzetmegtartó szerepének, a család, a nemzet, a hűség, a munka, a hit és a szeretet alapvető értékként történő hangsúlyozásával, mégpedig oly módon, hogy ezek az „együttélésünk legfontosabb kereteiként”, „összetartozásunk alapvető értékeiként” és „minden ember becsületének alapjaként” kerültek meghatározásra. Ez pedig mindazokat, akik nem fogadják el a közösség értékeiként meghatározott ideologikus értékeket, illetve nem az alaptörvény szerint ideálisnak tekintett életformát követik, korlátozza abban, hogy a közösség teljes jogú tagjai lehessenek.

Az alaptörvény ezzel megfosztja az egyéneket önazonosságuktól, attól, hogy maguk határozzák meg, mi teszi számukra értékessé életüket. Az alaptörvény gondolatilag és nyelvileg is igénytelen ideológiai terheltsége nemcsak a nem vallásos, illetve nem keresztény polgárokat, hanem a hitüket a napi politikai érdek szennyétől tisztán tartani óhajtó keresztény híveket is sérti. Így ahelyett, hogy az alaptörvény az alapvető jogok forrása lenne, abszurd módon éppen a szabadság korlátozásának eszközévé válik. Az egyoldalúan képviselt ideológia elsősorban az iskolákon keresztül hatol be a családok életébe. A korábban világnézetileg semleges, jellemzően önkormányzati iskolák fenntartását nagy számban vehették át egyházak, amelyek értelemszerűen már nem törekednek a korábbi világnézeti semlegességre.

Az állami általános iskola első évfolyamától a kötelező tanórai foglalkozások része az erkölcstan vagy az ehelyett választható, egyházi személy által tartott hit- és erkölcstanóra. Az iskolában elsajátítandó ismereteket és módszereket nagy részletességgel meghatározó központi tantervtől az iskolák legfeljebb tíz százalékban térhetnek el, ilyen körülmények között kérdéses, hogy az alternatív képzést biztosító intézmények mennyiben tudják folytatni azt, hogy saját tartalmi és módszertani elképzeléseiket megjelenítsék helyi tanterveikben. Mindezek következtében egy család, ha akarja, sem tudja gyermekét a központi ideológia által nem indoktrinált iskolában taníttatni. Magyarországon törvény – az állami szintre emelt konzervatív-jobboldali ideológia alapján – a család fogalmából létező, működő és jogilag is elismert társkapcsolatokat zárt ki azzal, hogy nem tekinti családnak sem az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatát, sem pedig a különböző neműek házasságon kívüli együttélését.

Ez közvetve olyan következményekkel is együtt jár, hogy az élettársi kapcsolatban együtt élő szülők összességében kevesebb családi pótlékot kaphatnak, mint azok, akik összeházasodtak. És bár korábban törvény mondta ki, hogy a kizárólag az azonos neműek részére nyitva álló bejegyzett élettársi kapcsolat a kizárólag különböző neműek kapcsolatában köthető házassággal jogi értelemben lényegben azonos, mégis törvény született arról, hogy a törvényes öröklés rendjében a házastárs kedvezőbb helyzetbe kerül, mint a bejegyzett élettárs. Sajátos, hogy a magyar jogrendszer a közelmúlt történelme magyarázatában is határozottan állást foglal, és ez az állásfoglalás nem merül ki abban, hogy pusztán megtagadja a korábbi korszakra jellemző elnyomó rendszert.

Az alaptörvény preambulumának történelemértelmező passzusain túl a sajátos viszony a történelemhez megjelenik abban, hogy a Nemzeti alaptanterv szerint kötelező irodalmi tananyaggá válik a nyilas parlament egy aktív tagjának irodalmi értékeit tekintve is vitatott munkássága is. A legszembetűnőbb megnyilvánulás pedig a kormányzó párt egyik politikai ellenfelének kezelésében érhető tetten: az alaptörvény átmeneti rendelkezése felsorolja a korábbi állampárt bűneit (köztük emberek meggyilkolását is), majd kimondja, hogy a demokratikus átmenet során jogi elismerést nyert Magyar Szocialista Párt a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódaként osztozik mindazon felelősségben, amellyel az állampárt terhelhető. Ez a rendelkezés ma az alaptörvény részének tekintendő. A rendszerváltás óta tizenkét éven át kormányon volt, itt a kommunista bűnökért felelőssé tett párt a következő választáson a jelenlegi kormányzó erők egyik kihívója lesz.

Ma még nem tudható, hogy a bűnösség alkotmányi szinten történő kimondásának a politikai ellenfél megbélyegzésén túl van-e további célja, következménye (például a párt betiltása).

Az alkotmány értékek foglalata, és a haza minden – bármilyen hitű és meggyőződésű – polgárára ugyanolyan tisztelettel és figyelemmel tekint. Az alkotmány nem képvisel sem ideológiát, sem vallásos, sem pedig vallástalan hitet.

7. Ha a szabad és tisztességes politikai verseny feltételei sérülnek, a kormány legitimitása megkérdőjeleződik

A kormánytöbbség a pártok politikai versenyének teljes intézményrendszerét átalakítja, ideértve a választási szabályokat, a választókerület-határokat, a kampányszabályozást, a választójogot és a médiaszabályozás rendszerét. A már megvalósított változások közé tartozik a választási rendszer átalakítása, amely csökkenti a képviselői helyek számát, és a kompenzációs mechanizmus gyengítésével tovább erősíti a rendszer többségi jellegét az új körzetbeosztás és az állampolgárság és szavazati jog kiterjesztése az olyan magyar származású egyénekre, akik nem rendelkeznek állandó lakhellyel Magyarországon. A már bejelentett, de még meg nem valósított változások sorában találjuk az új szavazói regisztrációs szabályt, a fizetett politikai hirdetésekre vonatkozó új korlátozásokat és a jelöltállítási rendszer változásait.

A már bevezetett változások tartalmi és eljárási szempontból is problematikusak. Eljárási szempontból elfogadhatatlan, hogy a változásokat teljesen egyoldalúan döntötte és fogadta el a kormánytöbbség, anélkül hogy a parlamenti ellenzéknek bármiféle tényleges alkuhelyzetet biztosított volna. Ez az eljárás bármely jelentős alkotmányos változtatás esetében elfogadhatatlan lenne, de különösen aggályos akkor, amikor a politikai verseny szabályairól van szó, és az egyik versenyző egymaga írja a játékszabályokat. Tartalmi szempontból a többségi jelleg erősítése önmagában egyik azonosítható pártnak sem kedvez hosszabb távon, de a kisebb pártok önálló indulását elbátortalaníthatja, és ennyiben gyengíti a versenyt. Meggyőző elemzések mutatják, hogy az új választókerületi beosztás érezhetően kedvez a jelenlegi kormányzó pártnak, és könnyen azzal az eredménnyel járhat, hogy a nagyon szoros választásokat tendenciaszerűen a jobboldal javára dönti el.

A már bejelentett, de még meg nem valósított változások túlnyomórészt, bár nem kizárólag a politikai verseny gyengítése irányába hatnának. Ama ismeretes tervek szerint csak azok vehetnének részt a választásokon, akik előzetesen regisztráltatták magukat, ezúton jelezve szavazási szándékukat. Ez olyan intézkedés, amely Magyarország teljes körű és megbízható népességnyilvántartási rendszere miatt teljességgel szükségtelen a választások tisztaságának biztosításához. A regisztrációs kötelezettség szinte biztosan csökkenteni fogja a részvételt, különösen bizonyos társadalmi csoportok, például a szegényebb, aprófalvakban lakó vagy nagyon fiatal választók körében. Továbbá ismeretesek olyan tervek is, amelyek tovább korlátoznák a fizetett politikai hirdetések lehetőségét a kereskedelmi tévék és rádiók körében, ami tompított kampányt és alacsonyabb részvételt eredményezhet, és szisztematikus előnyt biztosíthat a hatalmon lévőknek.

Mindent egybevetve, ezek a változtatások együttesen jelentősen gyengítenék a politikai versenyt. Ezzel szemben a jelöltállítási szabályok tervezett könnyítése kismértékben ellensúlyozhatja e hatásokat, ám ugyanakkor gyengítheti az ellenzéki összefogás esélyét is.

A politikai verseny intézményrendszerének része a média összhelyzete is. Szabályozási változások és gazdasági tényezők egyaránt közrejátszottak abban, hogy a magyar közéleti média ma általánosan teret vesztett, kevésbé sokszínű, és nagyobb mértékben függ állami forrásoktól, mint korábban. A gazdasági válság csökkenő hirdetési bevételeket eredményezett, és ezért különösen a minőségi nyomtatott sajtó nagymértékben függ az állami hirdetésektől, és ezáltal kiszolgáltatottabbá vált a politikai befolyásolásnak.

Ehhez járul az a körülmény, hogy az állami hírügynökség ma monopolhelyzetbe került, és minden médiaszereplő tőle vesz át tartalmakat. Az állami hírügynökség híradása az elmúlt időszakban számos alkalommal bizonyult elfogultnak vagy torzítónak, mindig a jelenlegi kormánypárt javára.

Helyre kell állítani a szabad és tisztességes politikai versenyt a választási szabályok, a választókerület-határok, a kampányszabályozás, a választójog és a médiaszabályozás felülvizsgálata során.

8. Ahol az egyik demokratikusan hatalomra jutott többség az utódai hatalomgyakorlását igazolhatatlan módon megköti, ott a szabad választások értelme is kérdéses

A szabad és méltányos politikai verseny önmagában nem biztosítja, hogy a választásokon kormányzásra felhatalmazást nyert politikai erők képesek is legyenek programjuk megvalósítására, a tényleges kormányzásra. Ehhez az szükséges, hogy a mindenkori kormányzatnak szabadságában álljon politikai programjának – az alkotmány keretei közötti – megvalósítása. E nélkül a bukott politikai szereplők lecserélhetők ugyan, a demokratikus választás alapján a helyükbe lépő új vezetők azonban a bukottak politikáját lennének kénytelenek folytatni.

A kormány a rendszeresen tartott választások útján létrejövő parlamentnek felelős, politikáját addig folytathatja, amíg élvezi a parlament többségének bizalmát. Bár Magyarország alaptörvényének deklarációiból az következik, hogy a kormányzás parlamentáris formában történik, a közjogi rendszer mégis eltávolodott a parlamentarizmus modelljétől. A kormányzati politika megvalósításának a legklasszikusabbnak számító eszközei kerültek ki a mindenkori többség kezéből. A központi költségvetés megállapításának jogát azzal vették el az eljövendő parlamentektől, hogy a költségvetési törvény elfogadását a Költségvetési Tanács egyetértéséhez kötötték. Az egyetértési jog előírása a költségvetés megállapításának jogát tehát megosztja a parlament és e tanács között.

Ha pedig ezt a beleegyezést nem bírja a parlament, és ezért nem születik meg az adott év március 31-ig a költségvetés, az államfő feloszlathatja az Országgyűlést. Ez súlyosan korlátozza a népszuverenitás elvének érvényesülését, amely szerint a hatalom elsődleges letéteményese a nép által választott képviselőkből álló Országgyűlés. A sarkalatos törvények (amelynek elfogadásához és módosításához a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges) szabályozási tárgyköreinek meghatározása az eljövendő kormányok mozgásterét tovább szűkíti olyan területeken is, amelyek hagyományosan a kormányzati politika megvalósításának színterei, jellemzően a mindenkori kormány felelősségi körébe tartoznak, és amelyeken az alkotmányosság nem követel meg ilyen korlátozást.

Így sarkalatos törvény született a – jelenlegi kormányoldal által preferált formában élő – családok védelméről és támogatásáról, a családokkal kapcsolatos szociálpolitikai intézkedések legalapvetőbb szabályairól. Hasonlóan sarkalatos törvénybe betonozta a jelenlegi többség a személyi jövedelemadó számításának módját, azt, hogy a jövedelem azonos arányában egységesen, röviden egykulcsos formában állapítható meg. E szabályozás kizárja a progresszív jövedelemadóztatást, ami pedig a kormányzati adópolitika egy alapvető eszköze. Sarkalatos törvény rögzíti, hogy a kötelező nyugdíjrendszert csak az egységes állami nyugdíjrendszer jelentheti, így a későbbi kormányok nyugdíjpolitikájának már nem lehet része a magántőke bevonása a rendszerbe.

Mindez egy olyan parlament esetében, amelyben a kormány nem bír kétharmados többséggel, akár az ország kormányozhatatlanságához is vezethet, ugyanakkor arra is alkalmas, hogy a jelenlegi kormánytöbbség hosszú időre biztosítsa saját család-, nyugdíj- és adópolitikai elképzeléseinek érvényesülését, miközben kormányzati felelősséggel már más politikai erők tartoznak a választókkal szemben. Ez az alaptörvényben és a sarkalatos törvényekben megjelenő koncepció azzal, hogy a jelenlegi kormánytöbbséget leváltó erőt megfosztja attól a lehetőségtől, hogy saját kormányprogramját megvalósítsa, tartalmilag kiüresíti, értelmetlenné teszi a politikai váltógazdaságot és a demokratikus politikai versenyt.

Helyre kell állítani a parlamentarizmus elvein működő, a politikai váltógazdaságot biztosító közjogi rendszert.

2012. szeptember