A két szlovákiai magyar párt által elfogadott „alapdokumentum” mégis több puszta felsorolásnál, hiszen megteremti a széthúzó magyar pártok együttműködésének a feltételeit.

A „kisebbségi minimum” olyan problémákat sorjáz, amelyekkel a többi határon túli magyar közösség is szembesül és küzd, több-kevesebb sikerrel. Nem véletlen, hogy Erdélyben akadnak, akik szívesen importálnák az ötletet. Kérdés, hogy sikerülhet-e?

A szlovákiai alapdokumentum megszületéséhez szükség volt egy civil „ernyőre”, a mintegy hetven szervezetet tömörítő Szlovákiai Magyar Kerekasztalra, amely kezdeményezőként és közvetítőként lépett fel az amúgy egy tőről fakadt politikai ellenfelek, a Magyar Közösség Pártja és a Híd-Most között. Erdélyben ilyen szervezet nincs, és a dolgok jelenlegi állása szerint nem is lesz egyhamar.

Az erdélyi választó ugyanúgy igényli az összefogást, mint a felvidéki, de a politikusok többnyire csak addig jutnak el, hogy kinyilvánítják erre irányuló készségüket. Még a nemzeti minimum is a másiktól való elhatárolódás eszköze. Mérvadó e tekintetben Toró T. Tibornak, az Erdélyi Magyar Néppárt elnökének szeptember 5-i felhívása: „A Néppárt úgy döntött, hogy egyrészt konzultációt hirdet az erdélyi magyar társadalom különböző rétegeivel, csoportjaival. Létre is hoztunk nemzetiminimum@neppart.eu címet, ahova várjuk a különböző véleményeket, hogy mit is kell tartalmazzon a nemzeti minimum, de emellett szükség van egy olyan intézményes párbeszédes keretre, amelyre az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum mutatkozik leginkább alkalmasnak.” Nem sokan vannak, akik ebből valós együttműködési szándékot tudnak kiolvasni.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács civil ernyőszervezetként indult, de nem egyesítette, hanem megosztotta a magyarokat, egyebek mellett hátteret biztosítva a Magyar Polgári Párt (MPP), majd az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megalapításához. Az Erdélyi Egyeztető Fórum pedig egyvalamire volt jó: annak köszönhetően került Tőkés László az RMDSZ EP-listájának az élére 2009-ben. Azután az EMNT-nek a júniusi helyhatósági választások kudarca után jutott eszébe ismét sürgetni „az EMEF felélesztését”. Ebből is látszik, hogy az együttműködés nem a deklarált célok – mindenekelőtt az autonómia – érdekében történik.

Pedig egy „nemzeti minimum” érezhető változást hozhatna, pusztán azáltal, hogy létrejön. Az erdélyi magyar–magyar kapcsolatok egyik állandója ugyanis a másik fél elkötelezettségének a vitatása. Az RMDSZ és a Tőkés-oldal között a viták elakadnak már ott, hogy valóban akarja-e a másik például az autonómiát. Így soha nem jutnak el a mikéntig. A nemzeti minimum átlendíthetné a magyar szervezeteket ezen a buktatón. Az aláírók ugyanis nemcsak azt szentesítenék kézjegyükkel, hogy az abban foglalt célokkal egyetértenek, hanem egyúttal azt is, hogy tudomásul veszik a saját és a másik fél által képviselt célok azonosságát. Ez magában óriási lépés lenne.