A hajnali 6-kor kezdődő délelőtti, és az este 10-kor záruló délutáni műszakért egyaránt „dupla fizetés” jár – egy duplára futja az óránként egy eurót kitevő bérből. Persze a hetente számfejtett 14-15 ezer forintból apránként mégiscsak törleszthető a lakbér, villany- és gázszámla, s a havi ötezer forintnyi Erzsébet-utalványból még meleg ételre is futja néha.

A kétszemélyes tanulóasztalok számítógépes munkaállomásainál végzett adatfeldolgozás monoton unalmát egyetlen dolog árnyékolja csak be: a vezetés végtelen és bántó dilettantizmusa. A megbízó KSH – kormányzati nyomásra – kötelezte a céget, hogy közmunkásait állástalan diplomások, főképp pedagógusok köréből toborozza, a mintegy húszfős munkacsoportok vezetésével azonban a NKft. saját embereit bízhatta meg. Többnyire olyan pályakezdő fiatalokat, akik megbízhatóan teljesítettek az egyetemi-főiskolai felvételi ügyek – szintén az Educatio szervezte – intézése során. Tanár és tanítvány rangsora felborult, az egyharmad évre kinevezett ifjú menedzserek tévedéseiket, tapasztalataik hiányát gügyögéssel és agresszivitással kompenzálják.

A gyakran már őszülő, megfáradt és nehézkes, ám túlképzett közmunkások tömege a lift előtti előtérbe zsúfolódva várja, hogy aznap melyik, beléptetőrendszerrel és kamerákkal biztosított helyiségben végzi munkáját. A nyitómegbeszélésről egyenként szállingózó csoportvezetők gyűjtik maguk köré – a róluk elnevezett – brigádjukat, amit aztán szoros felügyelet alatt is tartanak a következő nyolc órában. „Ne duruzsoljatok! Csendet!” – ezek a leggyakoribb vezényszavak, amelyet csupán a munkát felfüggesztő rendszeres közlemények színesítenek. Többségük nem a munkavégzésre, hanem a mellékhelyiségek, valamint a „főnökök” igényeit kiszolgáló kávéfőző használatára (illetve utóbbi tilalmára: „Ne lopjuk mások kávéját!”), a szünetek pontos betartására vonatkoznak. A renitenseket figyelmeztetik, a notórius beszélgetőket „szétültetik”, végső soron hazaküldik. A négy hónapos kampány dolgozóin a – többségük által még ismert – építőtáborok hangulata uralkodik el, ébresztőtől takarodóig. A dolog anakronizmusát erősíti, hogy sem párbeszéd, sem barátság nem alakul ki közmunkások és vezetőik között. Előbbiek helyzetét a (munka)jogfosztottság, utóbbiakét a beosztottaikon való uralkodás mámora jellemzi. A gügyögő kijelöli, hány „emberkét” fog kellemesebb, s mennyit fáradságosabb munkára. Más egyszerűen átvezényléssel torolja meg a fegyelmezetlenséget. A munkaidő végén – az utolsó 3-4 percben – a készülődő sokaság feje fölött egyeztetnek: „Te már elengedted őket? – Akkor mehettek!”

Az adatfeldolgozás során a program többször meghibásodik: ezért előfordul, hogy a munkaidő háromnegyedében a kérdőívek nyomtatott részét kell kiszűrni a megjelölt válaszok közül. Szakmai megbeszélésre mégsem kerül sor – a megnyitón is csak a szerződött teljesítmény duplára emelésére tesznek erőtlen kísérletet, mondván, hogy a biztonságot adó kétszeres áttekintés ezt igényli a dolgozóktól. A töredékes kimutatásokban innentől rendre meg is felezik a valós napi eredményeket.

Csoportvezetők és csoporttagjaik viszonyának megromlását éppen a munka mérésének követhetetlensége eredményezi. Bár a közfoglalkoztató kötelezettséget vállalt arra, hogy a mennyiségi és minőségi teljesítésről személyre szóló heti statisztikát, értesítést ad, ez ritkán és töredékesen történik, és sosem válik hivatkozási alappá. Gyakran naponta, egyik óráról a másikra változik a feladat: a szkennelést nem lehet összemérni a hibaszűréssel, a kérdőívek hajtogatását javításukkal vagy a raktári válogatással. A dolgozó többség évtizedes munkaerkölcse áll szemben tehát az uralkodó kisebbség követeléseivel, és nincs, aki teljesítmény terén igazságot tegyen. A pályakezdő vezetők érzékenyebb-értelmesebbje energiaitalt kávéval váltva nógatja napi nyolc órában csoportját a nagyobb teljesítményre. Bele is betegszik, és nem tudja kitölteni négy hónapos megbízatását. Többségük azonban csak a virtuális ostort csattogtatja, az elkeseredettebb, képzetlenebb, megfélemlített női többség körében nem is eredménytelenül. Szociális érzékkel máskor sem vádolhatók: egy közbenső siker érdekében meghirdetett „munkaverseny” ötezer forintos jutalmából (ez kétnapi keresménynek felel meg) automatikusan zárja ki magát, aki a nyári hőségnapok rosszullétével küzdve akár egyszer is távol marad – függetlenül orvosi igazolásától és egyébként kiemelkedő, a kiesett munkanapot többszörösen bepótoló teljesítményétől. Méltányosság nincs.

A tapasztaltak talán alkalmatlanok a közmunka általánosabb jellemzésére, hiszen a vázolt feladat egyedi és ritka társadalmunk gyakorlatában. A károk felmérése mégis tanulságokkal szolgálhat a kommunikáció, a magatartási szabályok, az együttműködés és a feladatok ütemezése terén. Az építőtáborok már az „átkosban” sem voltak a munkavégzés hatékony formái, még ha többségében gazdálkodásban jártas és jóindulatú brigádvezetők viselték is a diákcsoportok gondját. A fiatalok által hajtott idősebbek csoportjai azonban más táborok hangulatát is felidézik…